A honatyaság

Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk csak az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesíteni. Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egy pár évvel Erdélybe, igen hosszú útra. Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez éppen öt darab választó és még két forint plusz! Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon írva, nem fizet a vasúton. Hátha még ez az okos ember országgyűlési képviselő is! Pedig így is összeesik az néha ritkán. No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyenjegyet, tehát hajtassunk el a vasútigazgatósághoz. Belevetettem magam a legelső fiákerbe, s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat. - Szervusz! Hol veszed itt magadat? - mondá az igazgató nyájasan. - Egy jegyet akarok Brassóig. - Miféle címen? - Hát képviselői voltom okáért. - Helyes. Van igazolványod? - Miféle igazolvány? - Kovách Lacitól. - Mire nézve? - Arra nézve, hogy téged miképp hívnak, és hogy képviselő vagy. Nagy szemeket meresztettem rá. - Ugyan ne okoskodj, kérlek... nincs tréfálni való időm. - Nagyon is komolyan beszélek. - De hiszen csak ösmersz talán... - Persze hogy ösmerlek, de a szabályok, barátom, a szabályok. - Hát nem adsz jegyet, mi? - Nem én, igazolás nélkül. - Hát hova szaladjak én most Kovách Laci után? - Hozhatsz tanúkat, akik beigazolják, hogy az vagy, akinek magadat kiadod? - Itt vagy te... - Én nem hiszek magamnak. Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót, s ott lent elbocsátottam a kocsimat, s adtam neki 2 forintot. Útközben, amint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, aki most a két szárnyat hordja gallérán, de aki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólítottam. - Bütykös bácsi, ösmer kend engem? - Hogyne ösmerném a nagyságos urat. - No, hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasúthoz bizonyítani, hogy én vagyok én. - Nagyon szívesen. Nos, elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyíték lesz. Az igazgató végignézte, s miután azonosságomat írásban elismerte, így szólt: - No, most már rendben vagyunk. Én egy forintot nyomtam az öreg markába, s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam: - Most tehát kiadod már a vasúti jegyet? - Ki bizony, ha elhoztad a fotográfiádat. - Miféle fotográfiát? - Ej, hát az arcképedet. - Minek az? - Hogy a konduktor megnézhesse, te használod-e a jegyet. - De nekem nincs fotográfiám. - Vétesd le magadat. - Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell. Az igazgató vállatvont. - Nagyon sajnálom, de ami szabály, az szabály. Veled sírok, de jegyet nem adhatok. No, már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, úgy rohantam le a lépcsőkön. Az utcán belevetettem magam egy fiákerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: »Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon.« Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy miképp bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasút se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor? - De hát miért jössz hozzám? - kérdi az államtitkár gúnyosan. - Miért? Hát hogy te segíts rajtam. Baross megdörzsölte a kezeit. - Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografírozni. A camera obscurát különben is magával vitte Tisza Bécsbe. - Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! - kiáltám fenyegetőleg, s el akartam rohanni. Trencsén nagy fia azonban utamat állta: - Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád. - Valamikor régen volt elég, fiatal koromban, de szét adtam. - Hát a képviselőházi albumban? - Az istenugyse... - No, látod. Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kísérteties büfét. Az album ott áll a kis fekete asztalon - de az arcképem nem volt benne. Valami gazember kilopta. No, már most mit csináljak? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiákeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tűnődve a Váci utca felé. A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak. Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No, éppen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését. - Tudod mit - szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember -, a Városligetben van egy amerikai fotográf, aki öt perc alatt levesz. Eredj ahhoz. - Igaz! Hej, fiáker! Hamar egy fiáker. Hajtottam a Városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét, sehogy sem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak. - Itt sorrend van, uram. Tartsa meg a sorrendet! Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor eluntam, kimentem egy nagyöklű hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografírozzon le ízibe. A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott. Erre aztán észhez jöttem, s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszította a székről a peckesen ülő szakácsnét, s mély bókolások közt jött ki értem. Egy negyedóra kellett, míg a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz. - No - mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel -, itt a kép! Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő, s azon át is megnézte és nevetve adta vissza. - Ej, kopé, kopé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számítottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arcképe. - Becsületemre mondom... - Ne esküdözz, kérlek... Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt. - Hja, a szabály, szabály! - Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat. Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz, s adtam neki 2 frt-ot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 forintban volt a jegy. Quid nunc! Amint ezen tűnődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az Oktogon egyik házából. - Nini, a szép Mariska. Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arcképet is. Utána, amint csak bírtam. Utol is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy úgy egyszerre elhagytam akkor réges-régen. - Pedig ha tudná... de a viszonyok... - Igen a viszonyok. Persze - szólt gúnyosan. - De azért higgye meg, sokszor gondoltam kegyedre... arcképe megvan nálam... Oh, valahányszor e képet láttam... Oh, Mariska! De kegyed, tudom, nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arcképem. - Meg bizony. - Ah! - sóhajtottam még melegebb hangon. - Tehát megvan? - Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Ereklye ez nekem. - Pedig szeretném kicserélni egy újabbal. - Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel. Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jószerivel, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arcképnek. - Hová megy, lelkem Mariska? - Sétálok egy kicsit. - Nem volna kedve velem vacsorázni ma? Megfenyegetett szép fehér kezével. - Rossz ember. Miket beszél. S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok? De én komolyan beszéltem. - Hát, majd meglássuk - szólt aztán csengő játszi hangon. - Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél. - Nem főzetek otthon. - Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchalltól, így aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei. Úgy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 kr-ba került. Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitűnően ízlett, de a Mariska... A Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé. Mindegy, a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem. Beletettem a tárcámba. Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba, s valamit súgott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárcámat, s abból két tízest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észreveszi ott a képet; de nem vette észre, s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz. - No, de most már csak kikapom a jegyemet? Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve: - Itt van ni! Könnyű nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.