A hosszú életűek

A híres Gerge Istvánt látogattam meg egyszer. Ösmerhetnék a tekintetes urat az olvasók a »Tót atyafiak«-ból. De fölteszem, hogy nem ösmerik, azért hát elmondom, hogy csendbiztos, de szolgabírói hatáskörrel. Gyerek voltam még, mikor utólszor voltam nála. Ott lakik egészen a hegyek között, nem messze a hatalmas tót erdőtől, a »Lopatá«-tól, egy kis faluban, mély völgykatlanban. Udvara tele volt úgy nyarankint leanderekkel és mákvirágokkal. Amazokat a kisasszonyok kezelték, ezeket ő. Egész raj bocskorozott tót heverészett az ambituson. Asszonyok, aggastyánok, gyermekek. Mindnek valami ügye-baja volt, s ő azt nagy passzióval intézgette. Ott ült rendesen fekete bőrszékében s ebből a trónusból uralkodott, mert igazán uralkodott. Egy délelőtt különös, nagy, bonyodalmas lopási üggyel bajoskodék. Volt benne vagy negyven tanú, úgyhogy délfelé már egészen elunta s pihenésből más ügyet vett elő. - Mi következik? - kérdé az írnokától. - A Majgó Márton-féle lopás. - Hadd jöjjön! Ez a falusi bírónak szólt, ki rendesen ott állott a vádlottak háta mögött, hogy mindig megadhassa a szükséges felvilágosításokat. A bíró kiparancsolta az eddigi ügy személyzetét s új alakokat tuszkolt be az ajtón nemsokára, melyek közt különösen feltűnt egy merő ősz aggastyán élénk fekete szemekkel s lazán félrecsúszott tüszővel a derekán. Piszkos, kurta inge alig ért a hónaaljáig, s látni engedte az öregember aszott testét: olyan volt színre, mintha már ötven esztendeje lógott volna a füstön. - Hát kend mit keres itt, öreg atyus? - kérdé Gerge uram nyájasan. - Miféle ügyben van itt? - Én vagyok a Majgó Márton - felelte hányaveti hangon. - Lehetetlen! Tudja-e, kendre azt fogják rá, hogy lopott, de már az csak nem igaz, ugye? - Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszáros uram. Gerge uram, aki nagy tisztelője volt az öreg kornak, kiejtette szájából a tajtékpipáját csodálkozásában. Csak az isten őrizte, hogy össze nem tört. - Oh, oh! Hány éves kend? - Nyolcvanhat leszek aratáskor. Gerge elfordítá fejét tőle, s kemény, ropogó hangon feddé meg: - Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyelli magát? - Az apám vett rá - mentegetőzék Majgó Márton. - Micsoda? - ugrott fel Gerge, kisfiát hirtelen lerázva térdéről. - Kendnek élő apja van? Lehetetlen! - Magammal hoztam - jegyzé meg a bíró s kinyitván az ajtót, kikiáltott: - Az öreg Majgó! Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előre nyúlt, a koponyáján egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak. Gergének össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson. - Kend ennek az embernek az apja? - Én volnék - felelé az idősebb Majgó kelletlenül. - Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra. Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé. - Igenis, apám vett rá... - ismétlé a fiatal Majgó. - Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idősebb Majgó dühösen s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is. - Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, kerülj csak haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre! Hanem ezzel ugyan rá nem ijesztett, mert a fiatal Majgó nagyon jól tudta, hogy nem egyhamar kerül haza... legjobb esetben három-négy év múlva - körülbelül kilencven esztendős korában.