A rokkant szekér

Az Alföldön utaztunk egy kormánybiztossal, s minthogy olyan dologban jártunk, amely nem tűrt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következésképp nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen. De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk, s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni. Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon úgy ki volt sujtásozva piros paprikakoszorúkkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, miképp ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja. Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, éppen csak olyanformán nézte, mint ahogy a felhőket szokás, amikor mindegy neki, akár keletnek mennek, akár nyugotnak. No, mármost mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemű instrukciója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbeesett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt? - Hej, földi - szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot -, mit lehetne itt most csinálni? Az immel-ámmal közeledett s azután úgy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után: - Azt voltaképpen tudni nem lehet. - A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt. - Föl azt, föl lehetne... - Csak mármost volna aztán valahol egy ilyen fa - szólt a kormánybiztos idegesen. - Hiszen ha volna. - Nem lehetne keríteni valahol? - Dehogy lehetne - mondá a gazda, pipáját a túlsó oldali agyarába fogva. - De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? - faggatta félig ingerülten a kormánybiztos. - Hát iszen csak van - szólt lustán s nehány perc múlva előhozta a tengely-támasztéknak valót. Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, mellyel odaerősítsük a néhai tengely roncsaihoz. - Egy kötél kellene még ide, gazduram. - Hja - mond az fejvakarva. - Persze hogy persze. - Hát azt mármost hol vegyünk? A horgosi ember vállat vont. - De hol ám? - vélekedék rendíthetlen nyugalommal. - Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjúkötél, vagy egy kötőfék? - Akad... de bizony akad - dünnyögé ásítva s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rác kocsis erőlködését, amint az végre nyélbe üti a szekeret. - Most pedig mivel tartoznánk? - kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn újra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen. - No, ugyan mivel tartoznának? - szólt csodálkozó szemekkel. - Ej, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak? - Nem értek! - felelte durván. - Akkor hát menjünk, kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg! - Jól van, jól - kiáltotta utánunk -, hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet meg a fámat. - Hophó! Megállj, kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? - pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. - Más úton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája meg a kötele végett. - No, no... kár az emberre törni - szólott csillapítólag. - Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja! ...Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotográfiáját.