Az üres bölcső

A Mari babát kivitte a dajka messze-messze. El egészen a parknak legvégibe. Az új kék főkötőt adták fehére, amit alul rózsaszín szalaggal szép »bébé«-csokorra kötöttek. Mari baba még sohasem látott ilyen nagy darabot a világból. Örült is neki. A kis szemvesztő gödröcskék minduntalan megjelentek piros, kövér arcocskáján, s két bogárszeme úgy nevetett, mint két ragyogó gyöngy. Szép nyári délután volt, minden aranyos verőfényben úszott, fák, nyiladozó virágok, a madarak fel s alá repkedtek, csicseregve, az egész természet zsongott az élettől. A kis Mari baba sohase látott ilyet. Persze, mert még nem volt alkalma hozzá, a múlt karácsonykor született. Volt már ő kint többször is, de még soha ilyen szabadon. Néha-néha kivitték őt azelőtt is a kerekekre járó bölcsőben, de most valahára otthon hagyták a »kék szobában« a megunt kis odút, s ő ott ülhetett a dada karján egész kényesen, majdnem úgy, mint a mama, mikor a lóháton ül. Igen, a kis bölcső ott állott üresen, mint egy gyöngyös kagyló, ahonnan az ékszer, amelynek számára csinálták, ki van véve. A nap besütött a zsalu bordácskáin át, beeregetve szúrós nyelvecskéit, de bizony nem nyalogathatta meg a Mari babát, mert a Mari baba kiment sétálni és csak a bölcsőt hagyta ott, hadd higgye a napocska, hogy ő benne van. A szép fehér függönyök is le vannak rajta eresztve, mintha bent aludnék, az angyalok közé vive álom-gyors lovain. A »bobo«, ez a rossz szellem sem találhatja most meg, az is azt hiszi most, hogy a bölcsőben fekszik. A szomszéd nappali szobában a mamácska ül egy karszéken, apácska pedig dühösen járkál fel s alá és sötét felhők tornyosulnak a homlokán. - Ön engem sohasem szeretett. - Lehet, mert nem szerelemért vett el, hanem pénzemért! - Hallgasson. Ön meggyalázta nevemet. Ön tegnap jött haza a fürdőből, ahova egyedül ment, s én ma már arról értesülök, hogy ön a fivérével volt ott, így van ez feljegyezve a fürdőzők lajstromában. - Szemtelen gyanúsítás. Ez lehet félreértés, tévedés, de egyéb semmi. - Persze, tévedés - kiáltja a férj rikácsoló hangon -, tévedés annyiban, hogy az illető nem lehetett fivére, mert nincsenek fivérei. - Kíméljen meg e hangtól! - szól közbe a nő, s az ő hangja is emeltebb és indulatosság rezeg rajta. - Különben is... - Csak folytassa. Régi praxis ez! Vádolni, hogy védekezhessünk! - Igen, vádolom önt azzal, hogy szeretői vannak. - Hahaha! Csak rajta! No, és mi következik ebből? - Az következik, uram, hogy én megyek, azonnal megyek. - Isten hírével! - kiáltja a férj. Az asszony a dühtől reszkető kezével megfogja a csöngettyűt s a csengetésre belépő szolgának azt parancsolja: - Fogjon be azonnal! Ekkor a férjhez fordul: - Köztünk mindennek vége. Még ma beadom a válópört ön ellen. Isten önnel, uram, engedje meg, hogy ruháimat becsomagolhassam. S ezzel a szomszéd kék szoba felé tart. - Hohó! Asszonyom! - ordít fel a férj dühében magánkívül. - Ön magával akarja vinni a »mahagóni-fiók« tartalmát, bűnének bizonyítványait, a szerelmes leveleket, amiket kapott. Nekem ezekre szükségem van. - Ne merészkedjék... tiltakozom! A férj a szoba felé tart, az asszony eltaszítja s besuhan az ajtón, de oly hirtelen becsuknia mégsem lehet, hogy az be ne tolja az ajtót. - Ön szemtelen, uram, - szisszen fel a nő, de egyszerre megpillantja, hogy a szoba közepén a bölcső áll, az a kis aranyos torony, a picike hajléka, s önkéntelenül lassú, suttogó hangba megy át a kiáltása: - Távozzék... távozzék... - Nem megyek... - suttogja halkan a férj, kinek hangját szintén gúzsba köti a bölcső. - Akarom... - Mit akar? - nyögi a nő s lábujjhegyen lépked előre a mahagóni-asztal felé. - Meg akarom kegyedet akadályozni. - Miben! - mond a nő emeltebb hangon. - Lassabban, Anna! Látja, hogy nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni? - Hiszen ön dühös. - Én? Ne bolondozzon, Anna. Hiszen látja, milyen csendes vagyok. - Aladár, maga bolond. Mondom, nincs tökéletes esze. - Nincs ám... - hebegé zavartan -, mert... szeretem, nagyon szeretem... De maga haragszik rám! - Én? Nem, én nem haragszom. - Akkor hát csókoljon meg... Anna végigsimítja rózsás ujjait homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg: - Hát azért jöttünk be? - Persze azért... úgy gondolom legalább. - De hiszen veszekedtünk, mikor bejöttünk... - Igen, de mikor nem lehetett... Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk úgy egyszerre abba? - Ki tudná azt? Vagy igen... alkalmasint a bölcső miatt. - Ah, hiszen a kis fészek üres... a baba elment... üres... üres... - Őrá vigyáztunk, hogy fel ne ébredjen. Oh, mi bohók? - Pedig mégis felébredett, kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással - őmiatta.