Az elfelejtett rab

- Jöjjön be a következő tanú! Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal. Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam. Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete a régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön. - Hogy hívnak? - kérdém tompán. - Vrana Mihály, szolgálatjára - mondá az óriás tiszteletteljesen. - Lépj közelebb. Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?) - Hány éves vagy? - Huszonkilenc. - Nős, gyerekes? - Nőtlen. - Voltál már büntetve? - Nem voltam. (Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.) - Tanúnak vagy megidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre. - Igenis, kérem alássan - mondá Vrana jámboran, hosszú sárgás haját hátra simítva. - Nem vagy kapatos? - Nem vagyok. - Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb: lehelj rám. Ez a »lehelj rám« volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben, s amit a szolgabíró is nekünk, esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele. Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy, Vranának azért vesznie kellett. - András - kiáltám a hajdúnak. - Tessék parancsolni, esküdt úr... - Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig. Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját. Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe. - Hadd jöjjön a következő tanú. Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva. Derék főszolgabíránk csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt. Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: »Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról«. Ha a kocsiszínek szelelő lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: »Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök«. Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: »Mért nem tesznek oda új követ még meg találnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek« A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd. A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni? Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon, lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvő fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát. Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéből két este lett, no meg egy közbeeső nap. Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem - és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben - eszembe jutott Vrana Mihály. A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt. - Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba. A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni mi lelt egyszerre? Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel. - Hagyjatok békét, be kell mennem, minden áron be kell mennem. Az öreg levéltárnok végignézett... - Értjük, domine spektábilis, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel... vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban. - Ej, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes - mondá az aljegyző, Kolonkay István -, inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos. Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Oh, hátha igaz, hátha igaz! Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármily sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. Fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem, és a fogam vacogott. Oh istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana! Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több időre ítélte, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák, és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap. Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van. Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba, s megkopogtattam a kis megyeház kapuját. - Mi tetszik? - kérdé az őr. - Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába. Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt. Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott: - András, keljen fel gyorsan, keljen fel. - Talán a tatár van a nyakunkon? - dörmögte és a másik oldalára fordult. - Keljen fel azonnal, nagy baj van. - Nono... - szólt félálmosan. - Emlékszik a tót csőszre, akit becsukattam tegnapelőtt? - Az úgysegéljen... Emlékszem bizony. - Tudja-e - kiálték fel -, hogy az már meg is halhatott azóta? - Az ám, persze. Ámbátor csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének. - Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy, kettő. - Ilyenkor? - csudálkozék András. De azért fölkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben: - Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkelmét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan ő is alszik, s nem fogja szívesen venni... - Menjünk! Menjünk! Az irodából előhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt. Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön összerogyok. Oh, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel. Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban, és fölnyílt az ajtó... - Menjen elöl, András - suttogtam reszkető hangon -, fogja meg a kezemet, András... félek... - Hideg a keze, teens uram... - Szólítsa, András... szólítsa... András elkiáltotta magát: - Hej Miso, Vrana Miso! - Hopp! - kiáltá erre Vrana mellénk ugorva. Örömömben fölsikoltottam, s nekitámaszkodtam a külső falnak: - Tehát él még, Mihály? - Ajaj! - felelt ő. - Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend... - No! - szólt csúfondárosan a szerinte gyermekes föltevésre. - Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve, és azután hazamehet... Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem, torkon ragad, hogy bosszút álljon önkénykedésemért, s bizony eltűrtem volna tőle. De ő nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással, és a kezemet megcsókolja. - Köszönöm - mondá -, hogy hazaereszt a tekintetes úr. Nem vagyok én rossz ember, kérem alássan. Elrántottam a kezemet, s elvörösödtem. Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos szíjat. - Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos. ....... Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba. - Mi baj van, Vrana barátom? Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól. - Egy kis édes szőlőt hoztam hálából a tekintetes úrnak. ...Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.