Mi minden kell a jelöltnek?

Képzeljék önök, kivel találkozom tegnap az utcán? A mi vidéki ismerősünkkel, Nádaskyval. De hol a potroh, hol a toka? Gonoszul meg van soványodva a szegény ember, szemei dülledtek, haja szurtos, arca pedig nem látott már borbélyt vagy három hete. - Ah ni, ön az, tisztelt barátom? Mikor jött? - Éppen az imént szálltam le a vasútról. - De ön egészen rosszul néz ki. - Természetesen, a sok izgatottság. - A külsejét is elhanyagolja. Ej, mi lelte önt, aki mindig úgy szokott kinézni, mintha Andrássy Gyulának akarna mintául szolgálni. - Kinek öltözködjem? - mondá fanyarul. - Nem lát engem napvilágnál senki. - Hogy-hogy? - Hát úgy, hogy minden huszonnégy órában kétszer tartok beszédet a néphez: virradatkor, mielőtt elszélednének a mezei munkára és estszürkületkor, miután hazaérkeznek. Nappal pedig alszom, és álmodom az éjszakák folytatását. - Eszerint ön is föllépett? - Természetesen. S éppen azért szaladtam be a reggeli vonattal, hogy ellássam magam a szükségesekkel. - Nos, arra csakugyan kíváncsi vagyok, mik egy jelöltnek a szükségletei. - Jöjjön hát velem. Végezzük együtt a teendőimet, s aztán legalább együtt ebédelhetünk, ha ráérünk. - És melyik programmal lépett ön fel? - Az olcsóbbikkal. - Azaz kormánypárti. - Igen. Mint választó ellenzéki volnék, de mint jelölt nem győzném meg. De íme, itt a zászlókereskedés, menjünk be. Bementünk, s barátom négyszáz zászlót rendelt. - Nem volna elég kevesebb? - Nem, nem! A zászló fontos dolog, minden házhoz jusson. Mert ebből varrják az ablakfüggönyöket, s a szoknyákat a parasztlányoknak a választás után. A kereskedő olyan arccal beszélt a jelölthöz, mintha tőle függne a mandátum. »Úgy megcsinálom, kérem, hogy sikere lesz. Tollakat nem tetszik, kérem? Mert az sokat tesz! A toll tetszik a menyecskéknek. A férfiak tehát szívesen tűzik fel. S ha egyszer a kalapjukon van belebőszülnek a lelkesedésbe. Ezek a kárminpirosak igen kedvesek. Sokszor tapasztaltam, hogy választásokon az győz, akinek szebb a tolla, mert a széptollú embernek előnye van, kérem alássan...« Rendeltünk hát tollat is ezer darabot. Nádasky kivette a tárcáját, tele volt bankjegyekkel és üres váltópapirosokkal. - Ahol tehetem - szólt keserű mosollyal -, ezekkel fizetek. - Pedig majd fölveti a készpénz is. - Az vissza nem tér többé, ha kiadom. De ezeket a váltókat, ha megleszek, reménylem beváltja a szabadelvű párt. Ni, jó hogy eszembe jutott, éppen oda kell mennem. - A klubba? - Igen, a végrehajtó bizottságtól buzdító leveleket viszek a kétes vagy ingadozó választókhoz. Kocsira ültünk, s elhajtattunk a szabadelvű körbe. Minden olyan elhagyottnak, ócskának látszik itt, pedig minden új, csak maga a szabadelvűség ócska. Újak az arcuk (csupa jelöltek, kik mind kérni jöttek valamit), új a Vizsolyi arcképe a falon és új a berendezés. Az asztalokból és székekből kivittek egy csomót az előszobába. Úgy látszik, kevesebb tagra számítanak esztendőre. A zöld szobából valóságos dohszag árad ki. A kártya-asztaloknál, a dunai termekben, mindössze egy pár ember üti a tarokkot. Halkan, vontatottan társalognak. Látszik, hogy itt vannak ugyan, de az eszök a vidéken kóvályog. Mindjárt megösmertük, hogy ezek a végrehajtó bizottság tagjai lesznek. Nádasky beszélt velök, s csakhamar kijött derült arccal. - Megvannak a levelek - mondá. - Miféle levelek? - Amelyekben ajánlanak a pártnak, mint olyan rendíthetlen hazafit, aki dísze lesz a kerületnek, s akihez kétely nem férhet. - Hány levél az? - Húsz! - Lehetetlen! Hiszen öt percig sem tartott. - Mert csak aláírták. A szöveget én magam írattam meg otthon a sógorommal. - Hát most meg már hova megyünk? - A postán adok fel ezer forintot, a főkortesemnek, hogy valahogy ki ne józanodjék a kerületem, míg hazaérek. Elmentünk a postára. Onnan elhajtattunk a Nyúl utcába, ahol egy régen emeritált képviselő lakik, akinél programbeszédeket lehet rendelni. Egy nagy programbeszéd harminc forint, a kisebbek tíz forintjával. Nádasky megvett ezekből egy hosszút és hét rövidet. A rövidebbeket a falvakban, a hosszút a mezővárosban fogja elmondani. - De mármost csak készen vagyunk, reménylem. - Hogy volnánk készen? Most még elszaladok egypár csecsebecsét venni a kerületi orvos kisasszonyainak. A Hatvani utcában nehány tajtékpipát szerzek be a derecskei nemeseknek. Minden pipa egy vótum. Azután betekintek az országos kaszinóba, ahol valami új alakban játsszák a pikétet. Megtanulom, a elviszem a kerületbeli papoknak: nekik az lesz a legkedvesebb ajándék, mert látják, hogy a haladás embere vagyok. Mindezeket végigcsináltam vele, egészen eltikkadtunk a fáradtságtól, szomjúságtól és éhségtől. - Hát kell-e még valami? - kérdem gúnyolódva. - Hogyne kellene. Okvetlenül meg kell még keresnem Németh Albertet. - Ugyan minek? - Egypár adomát akarok tőle, amit a vacsorák fölött fogok elmondani. - Engedje meg, de az ön elkészülése legalábbis túlságos... - Oh, nem! Még hátra van a legfontosabb. Németh Alberttől visszajövet még egy revolvert is vennem kell útközben. Hisz érti ugye... arra az esetre, ha meg nem választanak.