A fekete párduc

A fellegek fodra keletre csupa láng,Vakító sugarak csipkézik az eget;Az éj csillagai, széthullt gyöngysor gyanánt,Az óceánba pergenek.

Az ég egyik fele ölt könnyü láng-mezet,Melyet kék ormáról redőkben ont alá.Lenn a smaragd vizen vörös háló rezeg,Mintha tűzeső hullna rá.

A fürtös letcsiszek, a karcsu bambuszok,S a cukornád között, amerre bolyg a szél,A harmat millió szikrája ég, ragyog,S ezernyi hang moraja kél.

Erdők s hegyek közül, virágból és mohbólErős, édes illat árad mindenfele,S a langy, finom légben gyorsan terjedve foly,Gyönyörrel és lázzal tele.

A szűz erdő mélyén, magános ösvenyen,A reggeli naptól párolgó fűvön át,Amerre partja közt sebes patak megyen,S zöld ívet sző a pálma-nád:

Jáva királynője, a fekete vadász,Hajnal hasadtakor hazafelé halad,Hol rívó kölykei fehér csontok közöttEgymás hátán gomolyganak.

Nyugtalanul, szúró szemekkel, mint a nyíl,S hajló karcsú testtel vigyázva sompolyog,Hol sűrü ágbogak sötét barlangja nyíl,Bársony mezén friss vérnyomok.

Maga után szarvast széjjel tagolva von,Elkölté már felét az éji lakomán.S mögötte véresen s melegen szörnyü nyomHúzódik a nyíló mohán.

Körötte lepkeraj s vadméh-sereg csapong,Szép hajlékony hátát érintve könnyeden,Ezer kosárkaként illatot szór a lombLába elé a zöld gyepen.

Kiváncsin egy kigyó kibontja gyűrüjétA nagy skárlátpiros kaktusz-virág alatt,S fel a bokor fölé nyujtja lapos fejétS nézi amint tovább halad.

A párduc ott kuszik a páfrány sűrüjén,S egyszerre eltünik mohos fatörzs megett,Csönd lesz, a lég lángol, s a nagy, a szörnyü fényElszenderít erdőt, eget.