A jaguár

A barna lejtőkön arany sugár ég,fényes habokba mosdik a vidék;de a síkokra ráborul az árnyék,borzongva jő a hűvös, esti lég.

A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,a meztelen szírt, a fa, a homokindul-mozog, és a magányból ocsmánysóhajjal az új nap felé zokog.

A nagy folyó sötéten bugyborékol,a hold meszes párákon át kigyúl,fel-felcsillan egy kajmán háta néhola hold kemény-hűs sugaraitul.

Az egyik éhesen kúszik az árra,csattog kovácsolt állkapcáival;a másik kérges vas-torkát kitárja,hogy fújja át az éles szélvihar.

A jaguár a mahagóni-lombbanvár húnyt szemekkel, lesve, komolyan.De szimatolni kezd az orra nyomban,friss hússzagot sodor a szélroham.

Izmos farán ül, űzi vad kívánság,foggal-karommal pedzi a tusát,vérszomjasan tépázza a fa háncsát,rózsás nyelvével nyalja bajuszát.

Majd körbe szökken izmos, könnyű farka,a fához vágja a sóvár lesen:lapos fejét kemény talpára hajtja,s alvást mimelve horkol édesen.

Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,a gallyak közt aléltan és sután,most egy kövér ökör siet a síkraés gőz lövell ki tágult orrlyukán.

Hármat se lép. Már megkövül egészen:ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn,agát-arany, két óriási vér-szemmered reá szikrázva, nesztelen.

Bután inog már roggyant-béna lábán,felbőg, hogy mégse hagyja el magát;a jaguár lejő prédája láttán,megkapja biztosan puha nyakát.

Az ökör enged, villás szarva port hány,legyőzte a vad szörnyű ereje.A jaguár szorítja őt mogorván,s őrült iramban vágtat el vele.

Köröskörül ijesztő puszta ásít,holdfényben úszó nagy szikláival,az ökör vérzik, kéjeleg a másik,megrészegíti a friss vérital.

Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,a szemhatár tág, széles és süket:zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,éjjel födi bús küszködésüket.