A kondor álma

Túl lejtős lépcsején a vad Kordilleráknak,Túl a ködön, a hol csupán a sas lebeg,Fenn, fenn, magasan, a tölcséres csúcs felett,Hol már folyam gyanánt tüzellő láva árad,S helyenként lángra gyúl egy-egy felhődarab:Az óriás madár közönynyel vesztegelveAmerikára néz, mely nyugszik néma csendbe'S a komor napra, mely szemében holtra fagy.Kelet felől, égig nyúló hegyek tövében,Vad pampaszokon át sötét éj hömpölyög,Chilit s a partokat elrengeti ölében,Aztán végigoson az óczeán fölött;Reáteszi kezét a néma féltekére,Minden elszenderűl, álomba dől a földS a hegycsúcsokra a sötétség szürke rémeKiáradó tenger gyanánt hullámot önt.Ott ül a szirttetőn a kondor egyedűl,A csillámló havon véres fényben fürödve,Várván az éjtengert, hogy árjával befödje.Midőn megérkezik, benn kéjjel elmerűlS látván a déli fényt, a mint ragyogva ontjaAz éjtenger partján vakító sugarát,A gyönyörtől hörög, elkezd reszketni tolla,Kinyújtja vágyatag, izmos, pelyhes nyakát,Az Andesek havát megcsapdosván kevélyenRekedt kiáltással a mennyekig lebegS túl az élők hónán, a sötét gömb felettKitárva szárnyait, elszendereg a légben.