A manchy

Fehér ruhába, mely felhőként folyt körül,Manilla manchyn ülve fenn,Jövél a városba a zöld hegyek közül,Minden vasárnap reggelen.

A templomban tisztán csengett a kis harang,Friss széltől hajlongott a nád,S szikrázva lövelte a síkon ott alantA tűz-nap, arany sugarát.

Pereccel lábain, kösöntyüvel karán,Sárga kendővel a fején,Két hindu vitte volt, lépkedve szaporán,Nádból font ágyad könnyedén.

Hajlékony testökön fehér volt a mezök,Ideges térdök mozgaták,Vállokon bambuszrúd, csipőn a két kezök,Mentek a tó partján tovább.

Az úton alacsony kunyhók közt, hol a vénKreol mind kinn ült és pipált,Vidám feketék közt a honi dobzenénAz ő lábok is táncra állt.

Tamarin-illattól áradt a tiszta lég,S a csillogó hullámokat,Végtelen vonalban, egészen ellepékA ködbe tűnő madarak.

S míg lecsüggött piros papucsából kibújtRózsás lábod a manchyrul,A letcsis-fák alatt, melyek gyümölcse úgy,Mint bíbor ajkad nem pirul;

S egy pompás pillangó, lebegve tétován,Virágnak nézve ült le rád,Egy percre megpihent kis lábad friss haván,Ott hagyva rajta hímporát;

Patyolat párnádon láttam arany-hajad,A lebbenő függöny megett,S az álmot tettető hosszú pillák alattSötét ametiszt szemedet.

A hegyről így jövél minden vasárnapon,A nagy-misére már korán,Ifjúi kellemed díszében gazdagon,Hindúid lépte ritmusán.

Most te is ott pihensz, a homok ágyba lenn,Tengermorajtól zúgva be,Halottaim között, kik oly drágák nekem,Szivem szép hajnal-álma te.