Bozót

A száradó füvön, ahol a bódítóvad nap felé tekint a vérvörös kígyó,a szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd,hatalmas gyomra lóg, és karmokat mereszt.Szájából perzselő lehellet láza száll:rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál;szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó,rángó jóllét böfög, s pofája oly mohó.Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli.A sunnyogó párduc gerincét íveli;az óriáskígyó lapos és pikkelyesfejével a fügék közt valamit keres;tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár,a csíkos tigris úr fejénél szálldogál,mint lángoló verő, iszonyú láng füröszt,s kék ég alatt pihen, az összesült fű közt.De már az árny terül a mély erdők felül.A tigris áthevült forrongó vére hül;szél libben a füvön; zizeg a gyenge nesz;ocsúdik, széttekint, mordul, fület hegyez.A puszta néma még. A tükrös csermelyen,hol a lótusz virul merengve csendesen,nem látni dámvadat, remegve habozót,gazellák léptitől se reszket a bozót.Az éhség marja fel mozgó sovány hasát:és összekuporul, halálos némaság;nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt,ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd,ásít és talpra áll, untatja a magány,és gyászosan vonít a csúnya éjszakán.