Gibraltar

Lábaidnál, o Kalpe, mennykövek ropognak,De ezer esztendős tetőd a szomszéd világokraNyugalmasan tekint alá.Nézzed, amott felleg kezd borúlni!Amott, a napszállati habok felett,Már dagályosabban,Rettentőbben emelkedik az.Vitorlák fellege lebeg ott, oh Kalpe,Segédnek szárnyai lebegnek ott. Be szépenRepdes Britanniád zászlója,Védelmező hív asszonyodé!Szépen repdes az, oh Kalpe! De itt van,Itt van az éj!

Legfeketébb, legijesztőbb hollószárnyaivalFed az most síkot és hegyet, tengert, öbölt,S kőszirtet, melyen a halál,Révészre ólálkodva űl.Elő!

Ezer torokból ordítanak a szelek,Felhőkig kelnek a dühösűlt habok,S szirtekre rohanva loccsannak el.Ellenségeidnek összehasadozottPadlásai, nézd, elborítákA tengert, s egymást érve zajlanak.Elő! Elő!

A partot ezer ágyúibanKevélykedő sokaság lepte el.A délczeg Iberus tengeri serge,Összeegyesűlve a gallusokéyal.Nézd, nézd, kifeszített vitorláik mint fehérlenek!Elő! Elő! Elő!

Éj! Szélvész! Összeesküdt sereg! haszontalan !Tengernek urai, a kik itten jőnek!Nem ismer mellök rettegést!Albionnak magzati!

Hiába, hiába, irigykedő éj!Legfeketébb hollószárnyaiddal isNem feded el te bátor tetteiket.S mersz-e megvívni a fénynyel,Melyet a dalnok énekeBátor tettekre önt? Meg-e?

Hiába, hiába, oh széldüh!Hullámok, hiába zajogtokA szirtokon fel, a szirtokon le!Riadozóbb zajgassál hordja a dicsőségA habokat korbácsoló HowétDiadalmas haditársaivalKeresztül a világokon.

S te megszámíthatatlan parti csoport,S te rettenetes árboczerdő,Hiába! hiába! kikelnek azok;

Ifjú erőben áll a győzhetetlen szírt,S a rettenetes szirtok szirtje.Maradéka Fionghálnak,A halál undor munkáiban isMindig ember, mindig emberkímélő Elliot.

Most pedig testvéreinek hív ölelési alatt,Kiket a nyájas anya régi távolléte utánA nagy bajnoktestvértCsókolni, segéleni külde,Egészen, egészen barát!Bámulatába sűlyedve oh mint állanak ezekA győzhetetlen nagy, vezér körűl!„Ezt Ő tette! Ezt Ő szenvedte! Ennyi évek óta,S a hazáért, Albionért!”

Állj meg, dalom! Ez érzéseketElhaló húrjaimbanÉn dalnok ki nem önthetem.De én ember felvidúlok örömemben,Hogy nememnek régi törzsöke,Mely, kinyúlt ágaival az egész földet elborítja,Ily ragyogó, ily halhatatlan gyümölcsötNapjaimban is terem.