Huszár kaland

Szép Erdélyországban... ah mi busító van,Mi szívetszaggató fájdalom e szóban!Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!Gyászos fekete lett arany fürtid szála.

Zúgó szél képében, ha felkerekedik:Elmegyen bánatunk magasló bércedig;S magas bérceiden nyögve törik széjjel:Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!

Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,Piros vér harmatja a fűnek, virágnak;Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:Egymást tűzzel-vassal pusztítják a népek.

Inség, könyhullatás a belhad gyümölcse,Nincs aki napjait szorongva ne töltse;Csak aki a csaták kétes utát járja:A katonának van néha jó órája.

Egy oláh falunak három huszár vágtat,Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;S imígy gondolkodnak: a lovat valamiPincegátor előtt meg kén akasztani!

Lemenő-félben volt már az égen a nap,Hogy vitézeink a faluba toppannak;Gyanakszik, fél a nép s bámul a jötteken,S nyelvöket sem érti, az a veszedelem!

A biró sejté egy kicsinyt a magyar szót,A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt;S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:Abrakot a lónak, bort az emberének!

A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,Egy-két nyakatekert magyar szót morogván,Fejével, kezével intett, mutogatott:Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.

És házánál talpra állott minden lélek,Mivel a huszártól rettentően féltek;A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,Csürkig állott benne a Szellő, a Héja.

De még odaben volt ám egyszer a nagyja,Vendégit a bíró szívesen fogadja!És eléjök annyi bort, pecsenyét raknak,Hogy elég lett volna fél huszár-századnak.

Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik...De a jó bornál is jobban tetszik nekikA biró szép lánya, - piros az orcája,S két szeme a szikrát, mint a tűzkő hányja.

Áldom az Istened, édes gyöngyvirágom!Hol termettél ezen a görbe országon?Jer velünk! - elélünk együtt olyan szépen,Hogy az angyalok is kacagják az égben!

A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,De a szív jó tolmács, az mindent megfejtett;Elpirult egy kicsit, - s piros szélű szájaEgyet mosolyodott a három huszárra.

A szép nyalka fiúk neki is tetszének...Istenem, beh mások az oláh legények!Lomposok, cammogók, mint egy öreg medve, -E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne...

A leánynak mégis nem tetszett egy dolog:Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog;Hogy oly pocséklást tesz zab, széna és borral, -S gondolkodott: vajjon magában mit forral?

Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen:Mikép álompor van az apja kezében;Azt is tudta már most, miért küldték neki...S kész volt a három szép huszárt megmenteni.

És addig sompolygott, motozott, míg végreSzitált hamut tett az álompor helyére;S könnyűlt szívvel nézte, hogy furfangos apjaVendégit ugyancsak éteti, itatja.

A mulatság közben setét lett egészen,Csapatja várta a három huszárt régen, -Mivel ugy volt a szó, hogy ha meg nem térnek:Bajuk van... s a többi rontson a helységnek.

Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,Ki a tölt kancsónál ilyesre gondolna!Vitézink mulattak, - s az ilyen jó gazdátA csillagos égnél feljebb magasztalták.

Egyik a csákóját nyomta a fejébe,Hogy csak-ugy nyult belé a vén oláh képe;Nézd csak az öregből milyen huszár lenne...!Ránéztek... s rettentő kacaj lett egyszerre.

Másik a hat vágást csinálta meg, - kardjánA csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván:Hajtogatta vasát, mintha káva volna,S rémséges dolgokat beszélt elő róla.

Ittak... ittak... de az öreg utóljára,Rátekergőzvén a jó bor a lábára:Ültében elaludt, - s pajkos katonákHogy menjen feküdni, az ajtón kitolták,

S csak a kellett neki, - alighogy kilépett:- Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg, -Elvegyíté a port egy jó kancsó borban, -S hogy isszák, örömmel leste alattomban.

Tudta már a dolgot a fél falu népe,S készen volt a biró minden intésére;Kiváncsian várván, hogy a nehéz álomMikor vesz már erőt a három huszáron.

Megszólalt pedig már a kakas éjfélre, -Most a hasítékon a biró benézeMeglátni a huszárt: hogyan szédül, kábul...- De azok danoltak torkuk szakadtábul.

Megcsóválta fejét - s darab idő mulvaLábujjhegyen eljött hallgatózni újra;A nóta már nem szólt, - de még beszélgettek,Nagy boszúságára a kaján öregnek.

Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,A huszárok lova enni kért nagy zajjal;Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben,S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren!

Mert szokása az a bús magyar kedélynek:Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed.Ült a három huszár... a végig gyúlt mécsbe,Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...

Az öreg benyitá az ajtót csendesen...S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,Hahó öreg gazda! igazodj csak elő...!Ha már kitisztultál, jer kezdd újra elől!

És kezébe nyomták a rettentő kancsót,Itatták erővel, szabadulás nem volt, -Birónk tátogott, mint a vízbe fult csirke,A hamus bortól s az irtózástól szinte...

Mig ezek így folytak, kiviradt egészen,S rémületes lárma támadt a helységben,Hova nagy robajjal ront egy huszár-század,Kérvén az elfogott, megölt cimborákat.

Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:Jaj ne bántsatok! én nem tehetek róla!Altatót adtak be a birónál nékik,Én nem is tudtam, hogy viradtig kivégzik.

Viradtig kivégzik?... ejnye aki áldott...Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot...Zsivány birátok is, tudom, azt a percetMegátkozza, melyben a világra termett!

Most a bősz csapat a biró-házhoz nyargal,Lángoló boszúval és villogó karddal;De im kit látnak ott? az udvar közepénHajadon-fővel áll a három víg legény.

Hogy világos van, azt látták mind a hárman,Csak a felett voltak bizonytalanságban:Hajnal-csillag-e az, vagy a nap az égen,Amely szemeikbe nevet olyan szépen?

Hé pajtás, éltek-e, vagy már meghaltatok?Hisz a falu végén azt mondták rólatok:Hogy láb alól ez a biró eltétetett...De hisz akkor el is bántunk vón mi velek!

Micsoda? A biró? a mi kedves gazdánk?Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!Mond a három huszár, s azzal neki esett:Ölelte, csókolta a rémült öreget.

Erre a lováról a többi is leszálla,Meleg lett ismét a vén biró konyhája;Keservesen nézte: mint fogy széna, abrakS boros hordójában van dolga a csapnak.

Szép leánya pedig örvendett lelkébe':Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége;De neheztelt egy-két pajkosabb huszárra,Ki erővel csókot nyomott az ajkára.

Hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,A három álmost is lovára feltolták;S ezer köszönetet mondván a gazdának,A faluból gyorsan el-kivágtatának.

Nagyot sóhajtott a szép leány utánok,S szemével kisérte, míg csak egyet látott...De az apja, csakhogy meg nem ölte magát:A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.

De bezzeg ő! mindig álmos volt és lomha,Most altatót kapott, szentűl azt gondolva:Ez a hit s a hamu ugy megártott neki,Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.