A szerető panasza

Egy halmon – öble melynek visszamondtaA testvérvölgybe’ kelt gyászos panaszt –E kettős hang lelkem figyelni vonta,S ledőltem, hogy kihallgathassam azt;S im jönni látok egy halvány leánykát,Ki gyűrüket tör és papirt szakaszt,És búviharral zúgja át világát.

Szalmábul font kalap borúlt fejéreA nap hevétül óvni arczait,Mely arczon a szem még találni vélteA birt s lehervadt szépség romjait;Mindent Idő nem sarlózott le, mitAz ifjuság nyujt, s a vad sors daczáraMég báj jön a hervadt kor ablakára.

Gyakran emelte kendőjét szeméreMin sok szeszélyes himzet rajza állt;Megmosta ennek selymét sós vízébe’A mely a bútól könygolyókra vált;Gyakran bocsátá rá pillantatát,S ép oly gyakorta tört ki búja jajjal,Most nyögve, majd meg felzokogva zajjal.

Szemét majd vad haraggal fölvetette,Miként ha az eget ostromlaná;Szegény golyóit majd meg oda szegteA földkerekre, s néz merőn le rá;Majd szerteszét tekint, mindenhováEgyszerre, s még sem áll sehol figyelme,Vegyes zavarba’ küzd a szem s az elme.

Haja – se fonva rend szerint, se bontva –A büszkeségtől ment kezet jelent;Némely gyürűje, fürtjeit leontva,A hervadó arcz mellett csügge lent;A többi, a hálófonatba’ bent,Nem vágy kitörni s hű a fejszalaghoz,Habár lazán van is csak kötve ahhoz.

Karján kosár, s emlék ezernyi abba’,Kristály, üveg s borostyán gyöngyibül;Leszórta mind egymás után a habbaA melynek partján könyet ontva ül;A mint fukar gyüjt: nedvhez nedve gyül,Vagy mint király kegyét túlzón ha mérné,Bár a szükség kevésbbel is beérné.

Volt sok papír is: átolvasta őket,Sohajta, tépte, és vivé a hab;Majd tördelé a csont s arany gyürűket:Temesse mind el sir gyanánt iszap!S volt vérrel irt több bús levéldarab,Finom selyem rá göngyölítve tokkáS pecsét alá lezárva mély titokká.

Ezt legsürűbb könyhullatása érte,Sok csókot ejte rá s úgy tépte szét:»Csalárd irás – kiálta – csalfa vér te!Álnok betűd mind mily hazug beszéd!Nincs tinta ilyen átkozott setét!«Szól, s vak dühében szerteszét szakasztja,S enyészte még gyötrőbb búját fakasztja.

Egy tisztes agg ép ott őrizte nyáját:Világfi hajdan, a ki ismeréA város és az udvar csalfa báját,S a perczeket könnyelműn éldelé;Most oda lép a búval vert elé,S mihez jogot az élemült kor ád,Megkérdi búja kezdetét, sorát.

Majd görcsös botján lebocsátkozikÉs illedelmes távolban leül,Meg ujra kéri, mondva, osztozikSorsába’, hogyha hall gyötrelmirül;S lehetne bármiben segélyeülMitől e szörnyü kín enyhét találja,Korának jóságával felajálja.

S a nő felelt: »Sok kínos percz sérelmét,Látod bizonynyal arczomon, atyám;Azért idősnek még se tartson elméd:Nem a kor, a bú hozta ezt reám;Virág lehetnék, szép, nyíló talán,Ha magamé tud szerelmem maradniS nem lettem volna balga másnak adni.

»De jaj, nagyon korán vesztemre válaEgy ifju értem esdeklő szava;Azé ifju annyi külső báj ajánlaHogy minden lányszem rája tapada.E szép alakba költözött odaAz ép lakást kereső szerelem,És uj imádást nyert az új helyen.

»Gyürűzött barna fürt verdeste vállát,És a legenyhébb lanyha fuvalomEl ajkihoz lebbenté selymes szálát;Mit tenni édes könnyü az nagyon;Vonzó varázs ült e vonásokon,Rajtok kicsinyben mindent látni vélünkMit nagyban egykor édenben remélünk.

»Még férfiság alig van ajka táján,Alig hord gyenge pelyhet még az állNyiratlan bársonyúl a bőr simáján,Mely eldicsekszik mily szövetbül áll;De a hiány is csak javára vál,S a vonzalom szünetlen kétes abban:Ez, vagy hiánya áll-e néki jobban?

»S minő a külső: olyan szive-lelke;Leányszavú, s szól nyiltan, édesen,Vagy oly vihar – ha fel van ingerelve –Minőt april s május közt lát a szem,Lágy fuvalom mindig, bár féktelen;S mint ifjunál szokás: felindulásaValónak ékét ölti a csalásra.

»S hogy ült lovon! Sok ember mondta láttán:A ménnek itt tüzet lovagja ad;Mi büszke volt az, őt vihetni hátán!Minő futást tett, mily ugrásokat!Tudom, vitatkozának is sokat:A ló-e ilyen délczeg a lovagtólVagy ily tartást lovagja nyert-e attól?

»S lovag javára dőlt el az ítélet.Ő modorával éltet, bájt adottMind annak a mi külső díszivé lett,S tökély ez ugy lőn, mert rajt’ állhatott;Kül-éke – mely fényt a helytől kapott –Csak függelék, s bár czélja: tenni szebbé,Urának díszitül lőn ékesebbé.

»Hódoltató nyelvén ezernyiféleMély érvelés, kérdés, gyors felelet,Erős okok s megczáfolások éleAz ő javára szunnyadt s ébredett;A nevető sir, a siró nevet;Tökélyi néki oly hatalmat adnakHogy ő parancsol minden indulatnak.

»Ugy lőn urává ifjunak s öregnek,Ugy elragadta mind a két nemet,Hogy mind beálltak hódoló seregnek,Követve, vallva a mit ő követ;Varázslatának minden engedett;A mit kívánt, más mondta ki helyette,S mindenki azt – mit ő ohajta – tette.

»Volt sok, ki képét megszerző magánakKéjűl a szemnek – s szivbe lopta át:Miként az őrült, ki tulajdonánakTekinti más szép földeit s lakát,S a puszta ránézés több élvet ádA képzelődő ál tulajdonosnakMint a köszvényes igaz birtokosnak.

»Igy sok, ki csak kezét se fogta még,Azt hitte, már is urrá lőn szivén;Igy én szegény, ki még szabad valékÉs senkinek szivem le nem kötém,Varázshatalmának alávetém,S hatalmat nyert rajt csábos ifjusága:A szár enyim, övé minden virága.

»Nem tettem én úgy mint sokan tevének:Nem hallgatám ha kért, ha esdekelt;Erényem védet tiszta hirnevénekA bizton őrző távolságba’ lelt;Bástyát elém tapasztalás emelt,Vérző sok új esetből, mely elégszerIntett, mi romboló e csalfa ékszer.

»De nőt előzmény visszatart-e vajonA gyászsorstól mely rá is méretett?S a példa – bár ellenkezőt javaljon –Utjába gátat melyiknek vetett?Szándéka megvan, hogy késsék a tett;De hogyha ég: sziv, indulat hevűlnekS a tompulástól folyton élesűlnek.

»Azon nem is tud megnyugodni vérünkHogy féken tartsuk mások estiért;S hogy a mit oly édesnek lenni vélünk,Azt tiltva, puszta aggodalmakért.A vágy az észtül oh mi messze tért!Amabba’ szomj van a mi lánggal éget,Habár az ész sír, és kiáltja: „Véged!”

»Elmondtam én, atyám: „E férfi álnok!”Fölismerém: csalárd e széptevés;Hallám, virági mily kertekben állnak;Láttam, mosolya ékes hitszegés,S csalárd kerítő mind ez esküvés;S tudám: a szó – ha irva, mondva adja –Mind, mind csalárd szivének korcsa, fattyja.

»Sokáig is megőrzém váram ezzel,Míg végre így ostromla: „Szép leány,Oh szánd meg ifjuságomat, ne veszsz el,Ne kételkedjél esküm szent szaván:Másnak nem esküvém, neked csupán.Igaz, szerelmet mástól elfogadtam;De szívet – eskve – másnak én nem adtam!

„Mind a bünért a mit csak elkövettem,Vádold a vért, de oh ne lelkemet!Nem szivbül azt, csupán színlelve tettem,Hol egyik fél se hű s nem is szeret;Szégyent aratott ki szégyent vetett;S az ellenem szórt vád minél hevesb,Az én gyalázaton annál kevesb.

„A sok között a kik szemembe tűntekEgy sem hevíté lángra szívemet;Lelkem nyugalma egy perczig se szűnt meg,S egy percz se nyujta tiszta élveket.Mást megbusíték, más nem engemet;Sok szív rabom lőn, ám enyim szabad;S korlátlanul uralkodó maradt.

„Nézd itt a sebzett szívek zálogát,A halvány gyöngyöt, vérpiros rubint;Az érzelem mint adta meg magát,Búban, pirulva: hűn jelenti mind;Amaz fehér, haragtűz itt, a mintSzelíd hajlam vagy rémülése vív ben;Még küzd kívűl, bár győzve már a szívben.

„És im, e drága fürtöket tekintsed,Befonva ércz szállal szerelmesen;Mily bájoló nők nyujták mind e kincset(S hogy elfogadjam, kértek könyesen);S van drága kő is minden egyesen,Mély értelmű szonettek is kisérték,Megfejtni, ebbe mily becs áll, mily érték.

„A gyémánt: szép s kemény; ez arra intett,A láthatatlan czél még messze áll;A zöld smaragdban a beteg tekintetVigasztaló reménysugárt talál;Mást mond az égszinű szafir, opál;De finom elmeéllel mind ez ékbeMosoly vagy egy panasz foglaltaték be.

„Im, hő szerelmek mind e zálogát,Epedve meghajolt vágynak jelét,A lélek – melynek élvet mind sem ád –Lerakni kénytet hódolón eléd,Ki kezdted s végzed e sziv életét;Ez áldozathoz csak tiéd a jog,Ha már oltáruk, én, tied vagyok.

„Oh nyujtsd ki hát kezed, melynek fehéreMinden dicséret könnyü mérlegétLenyomja; vedd, mire mint szent jeléreForró ajak sohajtá hév legét;S én – áldozárként járuló eléd –Szavadra mind ezt összesen letészemMi csak egyenkint lőn jutalmi részem.

„Nézd, zárdaszűz küldé ezt, bárha fátyolKöté nagy esküjéhez mit letett;Csak most szakadt el fényes udvarátolMelynek virága érte sírt, epedt;S a legmagasabb sarj is rabja lett:Mind szemben ezzel megvetést jelent ő,S megy, életét a mennynek szentelendő.

„De könnyü a nem lázadót legyőzni,S mi úgy sem a miénk, vesziteni;Lánczon – ha tág – vidám játékot űzni,S alaktalan tért békeríteni.Igy ő, erényét vágyva őrzeni,Megfut hogy a csaták sebét ne lássa,S nem bátorsága hős, de távozása.

„Bocsáss meg, e dicsekvés nem csalárdság,Véletlenül szemébe tűntem én:S e pillanatba’ megtört a szilárdság,Eltűrhetetlen lőn a zárda-kény;Szerelme győz vallásos érzetén,S ki zárkozék hogy kisértetlen éljenMost békót tör, hogy mindent megkisérljen.

„Mi nagy hatalmad: ím e szók kimondták;Minden kebel, mely meghódolt nekem,Patakjokat mind én medrembe ontákS én a te óczeánodhoz viszem:Amott erősb én, most te szívemen;De kell hogy bűvszerűl mind egybe töltsük,A melylyel jégszived életre költsük.

„Szent zárdaszűzet meg tudék igézni,Ki böjtöl és sanyargón vezekel;S im annak egyszer kell szemembe nézni:És nem törődik többet esküvel!Oh szerelem! bilincsek, eskü, hely,Határt, korlátot mind nem szab neked:Minden te vagy, s más minden a tied.

„Illess te meg: s avúlt példák parancsaHatástalan. Gyujts szívet lángra te:S az nyomba’ kész hogy a törvényt lerontsaMit rang, szülő, erény, név hirdete.Te rajtad ész, ok, szégyen győzhet-e?Ki rettegést, erőt, bút egyesíteszS gyötrő keserveket megédesítesz.

„Most mind e szív, mely egybefügg szivemmel,Ezt törni érzi s vérezőn eped,Hozzád sohajt esengő kérelemmel:Szüntesd meg ellenem küzdelmedet,Hallgasd meg édes esdeklésimet,És adj hitelt a szent s nagy esküszónak,Örök hüséggel hozzád lánczolónak!”

»Szólt, s könyező szemét a földre hajtá,Mely mind e perczig rajtam nyugodott;Meder lőn arcza, mely gyorsan szalajtáA sós forrásból buzgó patakot:Oh, medritől ez milyen bájt kapott!Kristály zománcz kelt nyíló rózsapárján,Mely áttüzelt borító könye árján.

»Atyám, oh mily varázslat pokla állEgy ily egyes köny apró gyöngyiben;A szemnek ily kiáradásinálA sziklaszív olvadni kénytelen;Van-é kebel mely itt hideg legyen?Itt jégközöny s haragláng törve lesz:Amaz tüzet fog, s lángot olt emez.

»S e cselre, a mely síromat megásta,Én lelkem is könyekké olvada;S az ártatlanság hófehér palástja,Szent aggodalmam, védőm – mind oda!Példát könyűmnek az övé ada;De könyeink különbözők: övébülMéreg nekem, s enyimtül ő fölépül.

»Egész seregnyi ármány élt szivébenMely csalni száz alakba öltözék;Most könyek árja csillanik szemében,Majd sápad ájulón, vagy arcza ég,A mint javára ép kivántaték;Pirúl ledér szavaknál, szive fájul,Elsápad a gyászképeken s elájul.

»Igy szív, a mely hozzá közel jutott,Ártalmitól nem is menekhetett;Szinlelni, hízelgni úgy tudott,Igy hálózá be kinek tőrt vetett;Leszólta azt miért épen epedt;S midőn kéjvágya legforróbban égett,Akkor dicsérte a szűz szendeséget.

»Ugy tudta a merő ármányt a bájnakCsalékony külszinébe rejteni,Hogy a tapasztalatlan hitt szavának,Ki mint cherub jött ezt megejteni.Mely ifju, balga áll ellent neki?Jaj nékem! én is buktam; ámde kérdés:Nem győzne-é meg újra ily kisértés?

»Oh az a mérgezett köny-ár szeméből,Oh e csalárd tűz égő arczain,Oh az a tettetett villám, szivéből,Oh az a bús sóhajtás, ajkain,Oh a sajátnak látszó csalfa szín:Az ujra megcsalná a már csalottatS új bűnbe sodraná a bűn-hagyottat.«