Ave atque vale

(Charles Baudelaire emlékezetére)

Nous devions pourtant lui porter quel-ques fleurs,les morts, les pauvres morts,ont de grandes douleurs,et quand Oc-tobre souffle, émondeur des vieux arbres,son vent mélancholique "ŕ l'entour de leursmarbres, certes, ils doivent trouver les vi-vants bien ingrats.Les Fleurs du Mal.

Rózsát, rutát, vagy tán borostyánt hintsekTestvérem, a te hült porodra most?Vagy vízililiomot, harmatost,Sóskát, vagy bakszakállt, paraszti kincset,Mi álmos nyáron az erdőbe nő,Ha mint a hó hull halkan az eső?Vagy forró, sápadt, nagy rózsákat várnál,A miknek láz pörzsölte ajakátÉs keserű nyár füllesztette átS te néked kedvesebbek a gyopárnál,Mit nem tiport a láb?

Mert mindig roppant egekért zokogtálS szeretted a lankadva-glóriást;Hallottad a tengert, az óriástZajongni a leszboszi partfokoknál,És a kopár vizet, mely egyre sír,Nem tudva, hol van az a messze sír,Amelybe nyugszik a daloknak anyja.Meddő, fanyar hullámok görgenek,Meddőn a meddő költőnő felett,Csak hányja őt a tenger zöld aranyjaÉs a vak istenek.

Te láttad, testvér, énekelve, fájón,A titkot, bút, mit nem lát senkise:Vad vágyakat gyulladni sebtibe,Kecses bimbót, madár-nem-látta tájonÉs levelén a mérges harapást;Bő esztendőkbe gazdag aratást,A tikkatag gyönyört, a szörnyeteg bűnt;Lidércnyomást, amelytől hallgatagCsorran ki zárt szemen a könnypatak;Árnnyal födözve láttad a mi lelkünk,Hogy vet és hogy arat.

Ó álmatlan szív, lélek, sohse alvó.Nem élni már, aludni vitt a vágy,Csak béke kellett néked és csak ágy!Most nyugtat a halálos, éji tarló,Tested, lelked pihenhet szertelen,Ugy-e jó ott, ahol nincs szerelem,Nincs tőre és fulánkja a gyönyörnek,S zárt ajka közt nincs tajték és hinár?Jó, ugye, hogy a hús, csont, a sivár,Széthullanak, többé sohse gyötörnekÉs tudsz aludni már?

Beteljesült; a vég és kezdet álmaEgy már tenéked, aki végezett,Mit sohse fogtam, a te hűs kezedGyümölcsöt nem szed, nem diszíti pálma,Se diadal, se munka, semmikor,Csak pár fenyőgaly, pár maréknyi por.Ó szem, te, melynek a fény sem beszélhet,A nap is néma s az éj fekete,Lágy újja pilláját nem fogja le,Amelybe szikrát nem lobbant a lélek,Aludj, két bús szeme.

Most vége van, a vágynak végre vége,S álomnak, dalnak, csak én kérdem im,Pihensz-e már ama lány térdein,A sápadt óriáslány a tiéd-e,Kit álmaidból vontál ide le,Beárnyal-e szép, rengeteg feje,A duzzatag, csodás, titáni emlő,Lankás, nagy teste s a szent kupola,Súlyos haja fullasztó sátora,Min az őserdő mélyein szülemlőFuvallat leng tova?

Van mása ottan földi álmaidnak?Ó ritka rózsák bús kertésze lennAz éjbe mily rügy és virág terem?Milyen a jaj, a kéj a szín, az illat,Az élet arra milyen zamatu?Gyümölcse vérszin, vagy mint a hamu?Fogan a mag, kisarjad-e az átokÁjult lapályán, melyet csak köd érS a nap, hold, csillag hallgat a kövér,Vastag homályban? Nyílik a virág ott,És él-e a gyökér?

Jaj, mindhiába száll dalom előre,Én édes költőm, megcsufol a sors,Dalod sebesebb, lábad nyoma gyorsS csak a halottak nyelvetlen, vak őreKacag felém, a titkos alvilág,Látom a fátyolos Proserpinát,Hallom a könnyek halk neszét az éjben,Miket elsírtak, kiknek szíve fáj,Halott sohajt, mint visszafojt a száj -Virrasztó lelkem ezt leli a mélybenS ezt mondja csak e táj.

Nem ér el a szavaknak renyhe röpteÉs el nem ér a gondolat, ima.Most lég vagy és szél, úgy tudsz szállni ma,Miért követnénk holdasan a ködbe?De jaj a vágy és jaj a képzeletMint a lidércet kergető szelekCsak űzik a halált, fanyar örömből.A láng nyomán nem leljük sohasemCsalárd egekbe bolygunk kétesen,És az alélt fül süketen csörömpöl,Vak és sötét a szem.

Nem tégedet hívlak, de végtelenbeKiáltó lelked, messze suhogóNagy árnyadat, mert e papircsomóNagyon erős, a múlás véle gyengeS lebírja az élet bús zsarnokát -Mik a gyászmúzsa leples csarnokátÖzönlik el, a verseid, enyémek -Őket, köszöntöm illetem, fogom,Mint a kezed, testvéries jogon,Bár a fülemben a halotti énekMorajlik zokogón.

A siratók közt állok várva, halkkal,Mint régi gyászolók, mikor a hantHalomban áll, a máglya ég alantÉs jönnek ők az italáldozattal,A holtat s isteneket tisztelem,Imátlanul és dicsérettelenKiáltok a rejtélyes istenekhez,S jeges hazámban ami csak tenyész,Fűszerszám, kertek lágy gyümölcse, mézIde teszem s egy fürtöt, mint OreszteszSírodra ejt e kéz.

Nem gyilkos ölt meg és nem női ármányS nem úgy heversz itt, mint Ő, a Király,Ki hadban állt Trója falainál,Nem enyhületből sírunk porod árnyán.A mi könnyünk, ez az örök folyam,A könyved mossa lágyan-komolyanS mindétig él a szent költők iratja.És nem Oresztesz gyászol tégedet;A fő-fő Múzsák hozzák égetettEmlékurnáik s Istenünk siratjaSzomorú végedet.

Mert költőt ide nem küld ő ezernyit,A fény ura kiméli kincseit,Zenés, erős fia sok nincsen itt,Oly szív, amely nyit, ajak, amely enyhít,Ki forró-fényes dalt hoz és derűt.Bort ő adott tenéked, keserűtÉs ő nevelt fel keserű kenyéren.Az ő keze táplálta lelkedet,Babonás tüzed tőle lelkezett,És ő etette szívedet serényen,Ki éhséggel etet.

Holtodba mostan csöndesen feléd dőlA nap s dal istene, az ifjuság.Babérjai közt gyászos ciprus-ág,Hogy a porod megóvná a setéttől.Ő tudja, hogy ki vagy s kegyes sziveRészvétesen ereszkedik ide,En-gyermekét gyászolja, az utolsót,Különös könnyel glóriázza átNaptalan szemed, daltól néma szád,Kincses fejed, mit elrabolt koporsód,S fényét bocsájtja rád.

És véle együtt sír a Léthe mellettA rosz utak sötétlő Vénusza,Megváltozottan, furcsa és kusza,S könnyel locsol két bús, borzongó mellet,A régi árnya, a torz örökös,Ki nem kacajos és nem görögös,A keserü, bujálkodó kisértet,A széphúsú, ledér, dalos kobold,Ki mindig a nyomodba bújdokoltÉs útvesztőkbe vitt és megkisértett,Felrázta a pokolt.

És most ne hajtson galy s szava a lantnak,A kar ne hívja fényre lelkedet,Mely édes éjtől, parfőmtől beteg,Kopár szived s kezed, amely lelankadt.Itt nincs segitség; lelkünk zavarátNem rontom és javítom; ó barát,Nem fényezem a sírt s az életet sem.Csak vadrepkényt és vadrózsát fonokÉs vad igéket, víni a konokHalállal és koszorúval övedzemNem látható porod.

Aludj; s bocsáss meg, ha rosz volt az élet,Ha jó, köszönj; oly édes a közönyÉs boldog az, ki megbocsát s köszönElhagyván a kertet, e bús-sötétet,Hol tar csokorba fontad az avíttÁrny és titok beteg virágait,A bűn zöld bimbaját s a szürke seprüt,A szirmot, amely mérges vérbe fult,A férges szenvedélyt, mely elvadult.Ugye ott is e titkokat keressük,És felújul a mult?

Neked adom, testvér, barát, egyetlen,Ezt a koszorút és isten veled,Hűs, téli illat és gyér levelek,Hideg a föld, szülőanyánk kegyetlen,Niobe méhe nem oly fekete,S fagyos a sírunk öblös ürege.De érd be ezzel, befejezted, ó jaj,Az életed akármiként zavart,Te már nem hallasz soha zivatart,Neked a förgeteg is néma sóhaj,S a víz áll, mint part.