Búcsú (Swinburne)‎

Menjünk tovább, dalom; ő meg se hall,menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!Légy néma most! Az ének éve elszálltsok édes régi vígodalmival.Szerettük őt, de ő keblére nem zárt:úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:ő meg se hall.

Keljünk fel, menjünk, mert ő mitse tud.Menjünk tengerre, mint a szél ha futhomokkal, habbal; mert van-é reményed?Reményed nincsen: minden erre jut.Keserves ízü, mint egy könny, az élet.De hasztalan panaszlod ezt a bút:ő mit se tud.

Menjünk tovább, s haza; ő nem sirat.Álmot s napot a szerelem miatts késő gyümölcsöt s illatlan virágotfeladtunk, mondva: Légy te, ki arat!Most nincs fűszál sem; ő mindent levágott.Vetők, aludni! ránk már nem virads ő nem sirat.

Menjünk, nyugodjunk; mert ő nem szivell,ha róla dallok, arra nem figyel.Nem látja, mint törődik a szerelmes.Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.Szerelemtenger meddő, mély, keserves,s bár látta már virágim ezrivel,ő nem szivell.

Mondjunk le, menjünk; mert ő fel sem vesz.S bár csillagtól a lég is tünde lesz,s bár a sok habvirág, mozogva, ringvaegy hold virágtól aranyfénybe vesz:súlyos hajunkra, fúló ajkainkramind ránkomolhat, eltemethet ez:ő fel se vesz.

Menjünk, menjünk tovább; ő meg se lát.Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:ő is tán, tűnt szavakra és napokragondolva, visszafordul arra, rád:de már mi mintha ott se lettünk volna -s bár minden ember résztvevő barát:ő meg se lát.