Li Csienhez

Megint világi gond bolygatja elméms nincs semmi mód, hogy békén elviselném.Régóta hagytalak el, Li Csien,de nem találom kedvem semmiben.Emlékezem, hogy látogattalak,lovam megállt a kertkapu alatt,még ágyba voltál, akkor jöttem én,előbb a kisfiad futott elém,aztán te pajkos, dévaj hangulatba,röpült ruhád, a sapkád félrecsapva.a söprött udvaron lágy, zöld moha,a pad porán árny ákombákoma.Keleti házadból nézünk a hegyre,a kertbe várjuk a delet nevetve,egy-két madár dalol nyugodt kapudban,a csöndes utcán dob ha néha puffan.Ültünk s futott a gyors idő megettünk,pénzt és dicsőséget nem emlegettünk.Azóta, hogy a lelkem vele volt,négyszer megújult már a telehold.Hullottak akkor hervadt rózsakelyhekmost újra őszi tücskök énekelnek.Múlik az év is, vége-vége néki,csupán a bánatom a régi, régi.