Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó

Ős, meztelen korok emlékén csüggnöm oly jó,Melyek szobraira arany fényt szórt Apolló.Akkor még férfi s nő mohó, friss kéjekenNem tudta, hogy mi a hazugság s félelem,S gerincük, csókjain a csiklándó verőnek,Pezsdült, s a testi gép örült az ép erőnek.Akkor Cybéle, a gyönyört foganni dús,Nem volt még sok fiát unt súlyként tűrni bús,Sőt, farkasanyaként, szerelmes szívvel, ömlőnItatta az egész földet a barna emlőn.A férfi, szökkenőn, rugalmasan, delin,Szép nők királya volt, boldog gőggel telin,Dús, szűz gyümölcsöké, kik foltot sohse kapvaVárták, hogy hűs, kemény húsuk víg fog harapja.

A Költő, néhanap ─ más a világ ma már ─,Ha tűnt őskort keres, és oly helyekre jár,Ahol a férfi s nő leveti lomha leplét,Setét hideg fagya lepi meg árva lelkét:Mily bús kép! Szörnyeket a szem borzadva lát,Óh, visszasírja mind a jótékony ruhát!Óh, röhejtő csípők! Szegény maskara-törzsek!Óh, sok bús, ferde hím, véznák s pohos letörtek,Kiket a Hasznos Elv, a kemény, hideg úr,Gyerekkorukba már érc-pelenkákba gyúr!És jaj, jaj, hát ti nők! rossz gyertyaként viaszlón,Kiket láz ront s vidít, s ti is, sok szűz kisasszony,Kikre már bűn szakad, anyai örökül,És a Szaporaság rútítón rátok ül!

Igaz, bennünk is él, bár nincs fajunkban épség,Sok új, a régiek előtt nem ismert szépség:Arcunk felőrlik a szív titkos férgei,Vagy mondjuk így: a bú szépítő mérgei;De már késő Múzsánk kincse, ez új találmányJó nekünk, egyre még, mind sorvadóbbra válván,Ős Ifjúság felé szavunk hódolva zeng:─ Óh, kedves Ifjuság, szűz homlokú, te szent!Szemedben egy üde és friss vizű patak van,Mely úgy árasztja szét, derűsen, öntudatlan,Mint az ég kékje, mint a madár s a virág,Melegét, dalait és édes illatát!