A hang

Bölcsõm könyvesszobánk nagy polca mellett állott,Komor regény-, mese- s tudás-Bábel tövén,Hol latinok pora s görögök hamva pállottVegyest. S mint fóliáns, köztük pihentem én.És két hang szólított. Az egyik síma, álnokZengéssel hÍtt: "Kalács a Föld, cukros kalács,S én rája (végtelen kéjt így lesz jó találnod!)Oly éhet csiholok, mely éppoly óriás!"S a másik: "Óh! jövel! légy álmok közt bolyongó,Túl minden lehetőn, túl az ismert valón!"És úgy dalolt e hang, mint parti szél, mint zsongóFantom, mely nem tudod, honnan jön, elhalónSimogatni füled, bár rémületre ajzza.És én feleltem: "Igen! édes Hang! megyek!" ─ ésEz volt, jaj, az a perc, mely óta áll a hajszaS véres végzet gyötör. A roppant LétezésDíszletei mögött az örvény örök éjétLátom, milyen csodás világokat takar,S bûnhõdve nagyszerû látásom révült kéjét,Kígyórajt vonszolok, mely sarkaimba mar.Azóta van az úgy, hogy mint a prófétákat,A tenger s pusztaság hő szerelemre költ,Könnyre fakaszt a kéj és kacajra a bánat,S jóízzel a fanyar borok bús íze tölt;Gyakran való gyanánt hiteget a hazugság,Egekbe bámulok, és gödrök gáncsa ront,De vígasztal a Hang: "Ne hagyd az álmok jussát,Szebbeket álmodik a bölcsnél a bolond!"