A művészek halála

Óh meddig kelletik csörgőim rázni még,S alacsony homlokod, Torzkép, csókolni árván?A titkos cél felé ellankadozva szállván,Tegzem sok hullt nyila mikor lesz már elég?

Lelkünket sok finom fogás koptatja rég,S kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány,Míg végre felragyog az Alkotás, a Bálvány,Melyért bennünk a vágy zokogó pokla ég!

Van köztünk hány, akik az Eszményt el sem érik:Átkos szobrász-csapat, balsorssal bélyeges,Kik, míg nagy homlokod s kebled vésik, jeges

Titkú, zord Capitol! meddőn csak azt remélik,Hogy nékik a Halál új napként gyúl ki majd,S fényében bús agyuk virága még kihajt!