Az álarcos

Allegórikus szobor, a reneszánszÍzlésében, Ernest Christophe-nak,a szobrásznak

Álljunk meg itt e dús, flórenci bájú kőnél;az izmos testen át hullámos vonalaterő bont s Úri Kecs, két egyként égi nővér.Ez a nő igazán csodás egy műdarab,istenin telt tagú, csábítón karcsú termet:várhatná, trón gyanánt, pompás főúri ágy,s pápák és hercegek gondját űző szerelmek.

- És nézd, a mosolya mily fínom s buja-lágy,átrezgi a kacér önhittség kósza kéje;gúnyos, sovár szeme sunyin les, mélyre ás;kényes arcán keret a lágy fátyol szegélyes büszkén kiált felénk róla minden vonás:"Enyém a Kéj szava és Ámor koronája!"E lényen, mely olyan dús fönségnek örűl,nézd, milyen izgató a kecs finomka bája!Gyerünk, s szépségeit sétáljuk most körül.Óh, végzetes csoda! óh, káromló müvészet!Im, a mennyei test, mely üdvöket igér,felül kettős fejű, mint holmi szörny-igézet!

De nem! Az egyik arc csupán finom s ledérálarc, csalóka dísz, s bármily kacérul intett,óh, nézd, mögötte mily görcsösen fordul ela bús, valódi fej, az őszinte tekintet,amelyen az a maszk csupán hazug lepel.- Te nagy szépség, szegény! Könnyeid roppant árjagondokkal vert szivem mélységébe szakad;csalásod részegít, és lelkem szomja várjaszemed vizét, mely a Vad Kín nyomán fakad!

- De miért is sír e nő? e tökéletes szépség,holott eléborul, ha int, a földi térd?Mily titkos bú fogán fogy az atléta-épség?Azért sír esztelen, mivelhogy élt! s azért,mert most is él! De a legjobban az rikatja,s térdében remegés e gondolatra kél,hogy, jaj, holnap se más létének bús robotja,holnap, holnapután s örökre! - mint mi - él!