Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,Leejti kétfelé fehér szárnyát az árvaS mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várjaS megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.