Az ember és a tenger

Szabadság embere, tengert imádni hű!Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenjeMinthogyha parttalan bús lelked képe lenneS ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,Szem és kar rásimul s felejti már sajátHáborgását szíved, figyelve ős zaját,Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tünni térnek,Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,Oh örök birkozók, oh vad dacú fivérek!