Az illatszeres üveg

Vannak hős illatok, melyeknek laza korlátAz anyag. Üvegen erejük győzve forr át.Olykor, ha keleti, kis szekrényt nyit a kéz,S a rozsdás zár sikolt s jajong a régi réz,

Vagy hogyha elhagyott lak ó szekrénye tárúl,Hol agg idők doha leng éjlőn és kopárúl,Avítt üvegre lelsz, mely illatot merengS belőle élni kél a lélek s szökni leng.

Ezernyi gondolat bús, emlék-selymü bábjaAludt bezárt rabúl a hallgatag homályba,De szárnyat bontva most a léget ellepék:Azúr és rózsaszín s aranyhimes lepék.

És száll a kábitó emlék, mohón kitörvénA dúlt légbe; szemed lezárúl, tompa örvényFelé a Szédület két zord keze ragad,S lenn némely régi holt fanyar szaga fogad.

S leomlasz, ama sír vén odvához vetődve,Hol, mint vad illatú Lázár, tép szemfedőt leS mozdúl, ébredni még, egy kísérteti váz:Az áporult, finom, avítt szerelmi láz.

Igy én is, hogyha majd a földnek sürge népeRólam már mit se tud s rossz szekrény szögletébeVetett üveg leszek, züllött és porlepett,Hitvány, szennyes, szagos, pókhálós és repedt,

Koporsód hadd legyek s legyen testem hamújaOh édes rothadás, vidám erőd tanújaTe, égi angyalok dús ízű mérge! Te,Rontó szesz! Oh szivem halála s élete!