Don Juan a pokolban

Alighogy don Juan Hádészbe szállt a rémesvízre s Cháronnak ott már obulust adott,egy koldús, zordszemű s kevély, mint Antisthénes,két kézre evezőt vak dühhel ragadott.

Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökbenvonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt:nagy, áldozati nyáj, tolonganak egyre többen,s jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.

Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját,míg don Luis a mély parton bolyongni húnytlelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját,fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.

A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban,férjét, a hűtlent s a drágát, nézte még:búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázbanszavalt első szavak szelíd visszfénye ég.

Egy roppant kőszobor, vad fegyverek vitéze,a kormányt nyomta le s oszolt az éjszín ár;ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, néztea felszántott vizet, - mást meg se látva már.