Utazás Cytherébe

Szivem, mint víg madár, röppenve szállt tova,S a kötélzet körül szabad szárnnyal kerengettA tiszta ég alatt hajónk suhanva lengett,Mint angyal, kit sodor a napfény mámora.

Micsoda fekete, bús sziget ez? ─ Cythére!─ Felelték ─ a híres, agyondalolt haza,Vén fiúk elcsépelt tündérhon-vigasza.Lám, vártál volna-e ilyen silány vidékre?

─ Óh, édes titkok és ünnepek szigete!Antik Afrodité fenséges, régi árnyaTengereid fölött úgy leng, mint illat árja,S lelkünket vággyal és lázzal önti tele!

Zöld mirtuszok hóna, nyílt szirmok szép szigete!Kit minden nemzetek örök heve imád,S amelyen úgy remeg szivünk sóhaja át,Mint kerten rózsaszag, nehéz tömjént lihegve,

Vagy mint örök zene, mint vadgalamb zokog!─ Cythére! most elém szűkös, sovány talajjalKelt, szirtes pusztaság, felverve tompa jajjal,S micsoda furcsa, torz valamit láttam ott!

Ó, nem volt templom az, rejtve csalitos árnyba,Hol ifjú papleány virágokra vigyáz,Míg testét égeti az édes titku láz,S leplét a kósza szél csókjainak kitárja;

Hanem, súrolva már a parti bús teret,Hol fehér vásznaink madarak sokaságátVerték fel, egy bitó hármas fekete ágátLáttuk, mely ég felé nagy ciprusként mered;

Kegyetlen madarak, a prédán csüggve, kábaDühvei téptek egy értt, akasztott tetemet,S láttuk, hogy mindegyik vad fejszeként temetTisztátlan csőrt a test minden vérző zugába;

Két lyuk volt a szeme, felfakadott hasánLefolyó belei combjára nehezedtek,S hóhérai, tüzén az undok élvezetnek,Nem hagytak férfiú-tagot csőr-vájt husán.

Lenn, lábai alatt sováran körbe bolygóNégylábú falka járt, s felfelé szimatolt;Közöttük legmohóbb egy nagyobbfajta volt,Mint pribékjei közt a főfő-végrehajtó.

Cythére lakosa! ily szép égtáj fia,E rontások dühét tűrted csenddel betelve,Pogány sok kultuszod bűneit vezekelve,Melyek miatt neked sír nem nyílhat soha,

Torz, felkötött alak, a te kínod enyém is!Éreztem, látva ott lebegő tagjaid,Hogy fogamig kúszik sok bánatom avíttEpe-folyója, és immár kihánynám én is...

Előtted, drágaszép emlék bús ördöge,Éreztem: csőrei s fogai újra vájnakÉtkes hollóknak és fekete párduc-nyájnak,Melyeknek egykoron húsomra tört dühe.

─ Bűbájos volt az ég, és sima volt a tenger,De nékem már csupa vér volt s fekete mély;Jaj! és szivemre már mint sűrű szemfedélBorult a szörnyű kép, az az akasztott ember!

Vénusz! nem leltem én hires szigeteden,Csak egy jelkép-bitót, amelyen másom rángott...─ Óh, Uram! adj nekem erőt és bátorságotSzívem és testemet nézni csömörtelen!