A nap halála

Tengerként zúg a szél, az őszi szózat,a panasza oly ünnepi, komor,lombot cibál, búcsúzva bujdokols a fát pirosra festi véred, ó Nap!

Levélcsomón kavarognak a vészek;álmot kínálva lassan jő az est,az árnyba mindent bíborra fests görcsös, kopasz gallyon libeg a fészek.

Húnyj, húnyj, kevély Nap, fáklyafény, pihenj te!Fényes szőnyegre csorran ki a véred,mint összetört, véres szívünk szerelme.

Halj meg ─ te felkelsz! Jó reményre fekszel.De visszatér-e a hang, láng és az életha majd szegény szívünk megpattan egyszer?