Az „Új Élet”-ből

1

Olyan nemes és olyan égi tisztahölgyem, mikor köszönget erre-arra,hogy minden nyelv elámul megzavarvas nincs szem, mely ne huzódna róla vissza.

Mig lép, dicsénekem szivébe issza,de már magát alázattal takarja;mintha a földre égieknek sarjaszállna, szemünk magas csodákra nyitva.

Ki megcsodálja, látni mást nem óhajt,szivébe édesség nyilaz szeméből,melyet nem ért, kit át nem járt eleddig:

s mintha lehellet, a legédesebbik,szállna föl ekkor hölgyem kebeléből,a lélekhez röptében szólva: „sóhajts.”

2

Ó vándorok, akik tünődve jártok,talán olyasmin, ami nincs is itten,s kiket távol földről hozott az Isten,amint mutatja arcotok s ruhátok,

könnyeitek miért nem hullatjátoke fájdalmas város kövén, amiglenutcáin ténferegtek, mint ki mitsemért abból, ami rajta sulyos átok?

Ha meghallgatni volnátok kegyesek,zokogva szélednétek százfelé szét,– szivem bizonnyal és sóhajtva vallja.

Mert elvesztette jó Beatricéjét,s ha róla ejtünk szót, bármily keveset,kemény a szó és sirni kezd, ki hallja.