A dög

Emlékszel-e, én angyalom, a dögre,amit láttunk e reggelen?A kavicsos ösvényen füstölögvefeküdt a bűzhödő tetem.

A lábát égre rúgta, mint a céda,az égő mérget izzadott,és hasa dögleletes rothadékaontotta a csúf illatot.

A nap reásütött a húscafatrapecsenyévé pirítva már,hogy a nagy Természetnek visszaadja,mi néki joggal visszajár;

s az ég bámulta a remek csontvázat,kinyílt, mint a bimbó feje,de bűze oly erős volt, hogy — utálat —úgy szédültél a fűre le.

Donogtak rothadt gyomrán a legyecskék,fekete és komor üreg,s húsrongyait sűrű lében megestéka dőzsölő, sötét nyüvek.

Dagadt-apadt a lé, akár a hullám,fröccsenve szörcsögött le-fel:s úgy tetszett, hogy az élet, itt e hullán,ezerszeres erőre kel.

És zene zengett, gyászos, furcsa, rémes,mint szél s a víz zenélt a váz,vagy mint a búzamag, amit a béresa rostában forgatva ráz.

A forma is csak rémlett, lenge álom,egy vázlat volt a hulla most,mit gyorsan összeüt művész a vásznon,emlékezetből, hamarost.

A szírt mögött ravaszul meglapulvaegy szuka várt, egy éhes eb,hogy dögfalatját megragadja újra,sandító szemmel ránk lesett.

─ És látod, édesem, ily dög leszel te,ily szörnyűséges döghalom,te csillagom, napom, szivem szerelme,te lázam és te angyalom.

Igen! ilyen leszel te báj-királynő,ha megken utolszor a pap.Feletted dudva és kövér virág nő,s porladni fogsz a föld alatt.

De mégis, mindhiába mar a pondróés a sír minden férgei,mert dúlt szerelmem is a te mosolygóörök szépséged élteti!