A szilaj pap

Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,úgy jönnek egy őserdő iszonyából.

Magukban élnek, monostorok árnyán,mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány

A gyantás erdők réme, sok komor gond,vihar, iszony, mind a szivükbe forrong,

szakállukat a szél haragja csapja,szemük ragyog, mint barlangok patakja;

tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,egy sziklatömbből harsan a ködökbe;

sekély időkben, hol úr az alázat,regés dacuk még egyre-egyre lázad;

a lelkűk vas-bokor és sose retten,csak a pokoltól reszket át ijedten;

és látnak Istent, ki villámokat szórs a mindenséget összetörve harcol,

és zord Krisztust, szederjes, vézna testet,mit német festők dús ecsetje festett,

bozontos főt és két kezet, kinyúlván,s két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;

és szenteket, akiknek lelke harcoss tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;

és szüzeket a cirkuszok porondján,belük mardossa egy rozsdás oroszlán;

sötét vezeklőket, lázszínű éjen,kik a kenyér előtt halnak meg éhen.

így élnek ők, monostoroknak árnyán,mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.