A temető árvái

Szemét kinyitotta,de csöndbe lecsukták;arcára vetettéka hószínű gyolcsot;a néma szobábólkiment, aki ott volt,zokogva az egyik,hallgatva a másik.

A földön a mécsesfellobbadozott még,a falra vetettea ravatal árnyát;s a tompa homálybanláthattuk a hullarajzát a derengőfalon feketülni.

A hajnal is ébredt,percent a sugára,s zajongva ocsudottálmából az ember.És ez a fonákság,életlobogás künn,árnyékborulat lenn,szivembe hatoltak: —„Ó jaj, mily magukramaradnak a holtak!”

Sietve cepeltéka néma koporsótés letevék egykápolna ölébe,behintve a testet,a pormaradékotsötét lepedőkkel,rőt gyertyavilággal.

Elhalt a harangszósíró muzsikája,egy árva anyókamorzsolta imáját;a templomon átment,a kis kapu kordult,és újra üres lett,magányos a templom.

Fenn a toronyórapercent ütemesen,a gyertya viaszasercent a sötétben.Oly mély szomorúság,oly puszta sivárságlengett körül engem,s a gyertya csak olvadt:„Ó jaj, mily magukramaradnak a holtak!”

Ércnyelvü harangszókongott a toronyban,zokogva beszéltevégső búcsúszóját.És gyászfeketébenlépdelt a rokonság,barátjai menteka hulla nyomában.

Künn a temetőbenegy ócska zugolyban,a sír csunya gödremegásva reá várt.Betettük a testét,lefödve serényen,s hallgatva vonult ela néma kiséret.

És a temetőcsőszkezébe kapával,nótát dudorászva,eltünt a sírok közt.Az éjszaka rebbent,csönd szállt a sírokra,úgy álltak előttem,mint éji, komor had:„Ó jaj, mily magukramaradnak a holtak!”

S ha jő a jeges téls a végtelen éjjels reszketnek a viskóka fergetegektőls paskolja a záporaz ablakok alját,ők jutnak eszembe,az árva halottak.

Őket veri folytonaz éjjeli zápor,sírjukba röhög leaz északi szélvész.Fagy hat le a mélybeés megveszi csontjuk,sóhajtva reped széta deszkakoporsó!...- - - - - - - - - - - - - - -

Por lesz-e a porból?Vagy győz-e a lélek?Vagy minden anyag csaksár, hullamaradvány?Én nem tudom, ámdesarkomban a rejtély,rejtélye az éjnek,egy éji sikolynak,mert szörnyű magukramaradnak a holtak!