A vadludak (1909)

Elhallgat a madár is, minden alszik,Fenn szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.Fekete hollók, sok zord éji folt,Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,Lármázva jő, vadlúd-csapat tűnik fel.Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,Mint a kilőtt nyíl egyre sebesebbenS szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

A bús zarándokraj merengve szárnyalErdőkön, ólmos óceánon általÉs a vezérük olykor tűzbe jő,S serkentve röptük felzúg sírva, fájón.

A karaván szétgombolyul elül,Mint két szalag s egyszerre szétterülSzárnyas háromszögük a láthatáron.

Lenn háziludak csapata zajog.Lomhán topognak, lábuk összedermed,Terelgeti egy rongyos, árva gyermekÉs lassan ingnak, mint nehéz hajók.Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,Fejük kinyújtják s nézik, egyre nézikA vadludak iramló szökkenésitÉs vágynak ők is szállni messze-messze.

Emelgetik a szárnyukat erőtlen,Ágaskodnak s a zajt remegve halljákÉs összezsibbadt, átfülő erőkbenSajogva kél az álmodott szabadság.A lanyha partok messze tájak álma,A hómezőn riadt vággyal sivítnakS jajongva, a bús égre kiabálvaSoká felelnek tűnő társaiknak.