Alkestis

Most hirtelen köztük termett a Hírnök,bedobva a túlforrott nászi lakomakedvébe, mint újfajta pezsgetőpor.Azok, kik ittak, nem látták az istentitkos bejöttét, mert az égi voltátmagára csapta, mint nedves köpenyts csak ennek-annak látszott, egyiküknek,hogy áthaladt. De egy vendég, ki éppenbeszélgetett, azonnal észrevetteaz asztalfőn az ifjú házigazdát,amint magasba pattant, nem feküdt márs egész valója holmi idegenttükröztetett, mely szörnyen rárivallt.Majd, mintha tisztul a kevert ital,csönd lett; csupán a zagyva lárma aljahabzott a padlón s hullatag beszédekseprűje, már eláporodva-bűzlőés tompa kacajok pállott szagával.

S ekkor fölismerték a karcsú istentés ahogy ott állt, hírrel a szivébens könyörtelen - majdnem tudták, miben jár.S mégis, mikor végül közölte, több voltminden tudásnál ez, megfoghatatlan.Admetos meghal most. Mikor? Ez órán.Ám ő a rémületjének edényétszéttörte és kezét kidugta onnan,hogy az istennel tárgyalásba kezdjen.Csak évekért, pár évnyi ifjúságért,pár hónapért, hétért, néhány napért,jaj, nem napért, csak éjekért, csak egyért,csupán egyetlen éjért itt: ezért.Nemet intett az isten s ő üvöltött,fölordított, nem bírta, úgy üvöltött,akár az anyja, hogy megszülte őt.

És anyja hozzálépett, egy öreg nőés atyja is jött, az öreg atya,aggon, elaggva, gyámoltalan álltak,míg ordított ő és olyan közelrőlszemlélte őket, mint sosem, de nyelt s szóltAtyám.Oly fontos-e neked, amid maradt,e korty, mely a nyelésben akadályoz?

Menj, öntsd ki. És te és te agg nő,matróna,mit is keressz e földön még te: szültél.S mint áldozati barmokat a markatartotta őket. Majd elhagyta, toltaaz aggokat egy ötlet és sugárzik,lélegzik és kiált: Kreon, Kreon!Mást nem, csak ezt; csupán csak e nevet.De ott az arcán írva állt a többi,miről nem is szólt, izzón, várakozva,amint az ifjú, szeretett baráthozemelte a zavart asztal fölött.Az aggok (állt arcán) lásd, cserbenhagynak,elnyűttek ők, rosszak, alig becsesek,de szép-egész ifjúságodba te. —

De erre már nem látta a barátját.Hátul maradt s nem az jött, a leány jött,majdnem kisebben, mint ismerte őt,s könnyen s búsan a halvány nászruhában.A többiek csak az utcája néki,melyen jön és jön: (nyomban ott az ifjúkarjába, mely fájón feléje tárul).Az vár, de már a lány szól: nem neki.Az istenhez beszél s az hallja őts mindnyájan együtt az istenbe hallják:

Öt senki se válthatja ki. Csak én.A zálog itt. Mert vége senkinek sincsúgy, mint nekem. Mi is marad meg abból,mi voltam itt? Csak az, hogy meghalok.Nem mondta-e teneked Ő, ki küldött,hogy az az ágy, mely ott belül reánk vár,az alvilágé? Én már elbúcsúztam.Ezerszer elbúcsúztam.A haldokló sem így. Elmentem én hát,hogy minden, ami eltemette őt,ki most uram, oldódjon és oszoljon. ─Tehát vigyél: én meghalok helyette.

S mint tengeren a táncos szél, az istena lányhoz ugrott s az majdnem halott lett,egyszerre roppant távol áll urától,kinek az isten egy kis jelbe, lopvást,a föld száz életét odavetette.Az támolyogva vágtatott utánuks értük kapott, mint az álomba. Mentekmár a kapu felé, hol asszonyoksírtak tolongva. Ám még látta egyszera lánynak arcát, ahogy visszafordult,fényes mosollyal, amely a remény volts már majdnem ígéret: hogy majd ha felnőmég visszatér hozzá a mély halálból,urához, aki élni fog. —

Ez most kezét vadularcára nyomta, amint térdepelt ott,hogy mit se lásson e mosoly után.