Apologia

Te akarod, hogy csak lobogjak, égjekkopott darócot öltve hallgatags a kín vásznába szőjjem büszke éknekbús napjaim, mint fényes szálakat?

Te akarod — Te, akit úgy imádok —hogy lelkem Háza kíntanya legyens a láng, a féreg, e két örökátok,mint két kegyetlen szerető egyen?

Ha Te akarod ezt, minden közömbös,becsvágyamat piarcon eladom,komisz kudarc lesz testemen a köntös,sírt ás szivem mélyén a fájdalom.

Tán jobb is így — hisz nem lett soha tompakő a szivem, könny hullt reá irul,az ifjúságom csupa-csupa pompa,ott jártam én, hol a szépség virul.

Hány ember mit se tud e vad kalandról;szabad lelkét bilincsbe fogja jól,a józanész poros utján barangol,míg az erdő szabadságról dalol.

Nem látja, hogy szárnyal eget sodorvána pöttyös héja fönn a levegőn,ott, hol a nemjárt hegycsúcsoknak ormána Nap haja aranylik lebegőn.

S hogy, mit tipor, mily szép a margaréta,a kis, fehér-tollas arany paizs,mely boldog, hogyha a nap néha-néhaegy-két sugarat dob reája is.

Hát jó, hogy a vágyamtól megigézvekicsit szerettél engem egykoron,s a szeretettel mentem kéz a kézbes bibor szárnyát nézhettem arcodon.

Most vágy harap, mint kígyó s mint a csermelycsorog a vérem, ám fölhaladok,enyém a Szépség és a Szeretet, melymozgat napot és minden csillagot!