Eszter

És fésülik a szolganői hét naphaján a bút, mely hamumódra szétcsaps a kín savát, mely megfakul haján,és süttették a nappal, égi tűzzelés balzsamokkal kenték, hogy a fűszerlágyítaná meg: és aztán a lány,mint az, akit már semmi baj sem érhet,hivatlanul, mint a bitang kisértet,a fenyegető, nyílt kastélyba ment,hogy komornáival, új vágytól égvén,meglássa Őt, majd hosszú útja végén,ki halállal vár minden idegent.

Úgy fénylett a Király, hogy enrubinjátlángolni érzé, röpködött a fény,a Király arca forrott benne, inkábbteher is volt már és mint az edénytúlcsordul rajt s a pompa is taszítja,még ott se volt a harmadik terem,melynek hideg, nyugalmas malahitjazöld fényt vetett rá. Ekkor hirtelen

úgy látta, hosszú az út, fáj a kő is,mit súlyossá tett a Király meg ő is,aki szorongva ment. És ment vadul.

És hogy már ott állt közelébe, ingón,pompázva a tündöklő turmalin-trónés fenn mint bálvány a hatalmas úr:

a jobbik szolganője átölelteőt, aki szédült s odavitte halkkal.A Király intett az arany jogarral,s a boldogságtól elalélt a lelke.