Humanitad

Tél van, tél dereka: kopasz a fa ága,melegszik a nyáj a fenyő alatt csendbe,mert az sose ölti magára a drágaősz arany ruháját, rossz bátyja elcsente,zöld zeke van rajta, csak egyszerű gúnya;s minthogyha Saturnus barlangjából fúna

élesen mar a szél; ösztövér sövényenegy pár szénaköteg teng odaakasztva,nyári behordáskor hozta még serényen azalsó rétekről szekéren a gazda.Az olvadó havon karámba mocorogbégetve a bárány s fázó komondorok

néznek ki az ólból a befagyott, árvafolyóra, de búsan visszajönnek megint,nem fütyül a pásztor, nincsen kocsilárma,fönn unos-untalan csak a varjú keringzuzmarás asztagnál, vagy pedig feketénül csöpögő ágon; az ingovány jegén

sovány bölömbika jár peckesen s gyarlónkitárva szárnyait begyesen pipiskéi,majd a holdra bődül; pici folt a tarlón,félénk nyuszi illan, nézdelődni is fél.Vijjog az eltévedt sirály és rikoltoz,mint hórög verődik a szürke égbolthoz.

Tél dereka van még: a derék földmívesbehozza a fagyos pajtából a rozsét,topog a tűzhelynél, mert az idő híves,a parázsra veti, lobbadoz a hőségs nevet, hogy megriad gyermeke a lángtól;de künn a szabadban a Tavasz ficánkol.

Már a zsenge sáfrány lerázza a telet,kizsendül a fehér mező nemsokára,kankalint kaszál majd egy-egy béresgyerekés az első eső langymeleg csókjáraa komor-jeges tél könnyekre pityerdül.Párosul a rigó s a sötét fészerbül

tobzok közül sandít a nyuszi, kilesvenekikerekedik, hóvirágot tápod,mohos dombra szökik, a dűlőn meg estefekete rigó száll, hosszabbak a napok:be jó lesz, be jó lesz látni, hogy nem havazs leveles mezében fűkoszorús Tavasz

táncol az ösvényen s a tavaszi pimpó(édes bubánata a tüskebokornak!)smaragd hüvelyéből kiemeli ringótüzsárga korongját, melyen arany porlad.Ismerik a méhek, hogy mi e csodás dísz,vele nyíl az üröm, fecskevirág, nárcisz.

Szántóvető ekkor a réteken lépked,kacagó kisbéres hujjogva riasztjaa fekete és a tolvaj varjunépet,ragyog gesztenyefák glóriás atlaszja,halvány, szagos szirma hull a fűre halkkal,harangvirág csönget remegő haranggal

szeles reggeleken suttogó verseket,majd a fehér jázmin szinte nem is földipompáját kigyujtja, oroszlánszáj remek,kárminpiros, hosszú nyelveit kiölti,poros bársonyában csipkerózsa viruls mikor a kései rózsa bimbairul

fölpattan a piros levél és bezárulaz árvácska szeme s csöndesen elbúvik,krizantém kirakja arany gályárólillattalan, cifra, mutatós árúit,bátor az ibolya, nem fut már tétován,skarlát bogyó reszket kopasz galagonyán,

be boldog a mező! Be boldog előre!Jön már margarétás dísszel a Királytő.Irisz koszorúval! Ki a legelőrelusta juhász ballag, utána a nyáj jőle az itatóhoz, mostan a föld is él.Zümmög zöldben a méh, délidőn döngicsél.

Százszorszép cifrázza az erdő pázsitát,szeretők virága és mint gyermeteg, hűapáca fehérben hajlik a gyöngyvirágüvegolvasóját morzsolva, a szegfűpüspöksüveg-szirma illatoz, kiszaladsövényre a sárga, csillagos iszalag.

Természet arája, bájos Tavasz, áldott!Ki adsz a lágylehű tehénnek is borját,kis szarvat gidának, szép selyemvirágotaszú venyigének, mely e télbe sorvad,mit őseink egykor bogyós csalmatokban,mákgyökérbe leltek, a varázsod hol van?

Volt idő, hogy minden madár dala újraúj dalra kapatott s énekeltem vele,hamar feleletre rezzent meg a húrjagyermeki lelkemnek, édes vers ütemedalolta az erdőt; — én változtam volna?Vagy kies tájadon árnyék bujdokol ma?

Nem, te a régi vagy! Pusztán én tusakszomsóhajjal gyötörve ezt a tiszta derűt,s mert keserű könyű harmatozza arcom,azt akarom, hogy sírj te is velem együtt;balga! Hát mindenki, kit a bú letiport,sós könnyel lugozza ezt az isteni bort?

Te a régi vagy még: csak nyomoru lelkemimádja a bánat hasztalan panaszáts átadja a trónját őneki leverten,ki az ő szolgája, — mert van itt vigasság,nem az óceánban, viharos tengerben,hisz ez is harsogja: „Ne keresd én bennem".

Ki tanít meg égni, egyenesen állni,büszkén és nemesen, nem hajtani átkosalázattal térdet, sohasem szolgálnimagam kicsinyítve, micsoda vajákos?Mily Medea-főzte ital hoz majd végképpénnekem harctalan, megnyugtató békét?

A dalt koronázó, puha-hangú, sóvár,testvérért zokogó, csonka harmóniafolyton egy feloldó, befejező szót várs mint a hattyú hal meg; én a bánat fia,pillátlan szemmel néma Memnon szobraigy várok a fényre, sose-lesz napokra.

A kioltott fáklya, a ciprusok némaárnya, a hamvveder, az a marék hamu,attikai urna kedves XAIPÉ-ja -nem lenne édesebb, különb, mint ez a bú,mint nyugtalan lázam régi-beteg titkas hol szótlanul élek, ez az üres kripta?

Nem, mert a mákonyos Isten is csak álnok,mint az az ápoló, aki a betegnekaz álomról beszél, de mégsem ad álmot;varázsvesszeje is hatástalan, dermedt,durva kulcs a halál, kínálkozó kiút,de életünk titkán enyhíteni se tud.

A Szerelem pedig, ama dicső téboly,mely szörnyű erővel bűbájoló mézetcsöpögtet a szívre s a lélekbe szétfoly —nem kell az se nekem, az édes enyészet.Ámbár emlékezem s mindig térdre omlók,haeszembe jut az olympusi homlok,

mely az ifjúságom csodálatos-kábamámorrá bűvölte s már azt kellett hinnem,hogy a bölcs Igazság korholó szavábairigység sipákol. — El innen, el innen,Artemisnél szörnyebb vadásznő, ne űzz föl!Más prédára vadássz, mert a vészes tűzből

szám eleget ivott - elég, elég nekem -maga a szerelem járjon bár köröttemaranyos dereglyén a bús partvidéken,hol nyomorun fekszem és hajótörötten.Kerülget a vágynak vad szekere folyton.De el! El! Eletem kopár lesz és zordon.

Zordon — igen, többé nem nyúl értem a karszőlőlugasából hogy lelkem megsejtses hozzá édesedjen, hogyha nem is akar;más főre boruljon koszorús szerencse.Ama nőé vagyok, ki nem szeret férfits fehér keblén Gorgo bús jegye sötétlik.

Mulatozzon Vénusz a cukros gyerekkel,zilálja a haját, csókolja százszor is,hálóval, dárdával, vadászi szerekkelfusson a légyottra az ifjú Adonis,engem az ő kéjes varázsa nem jár át,bár be is vehetnem legédesebb várát.

Lennék a kacagó, ifjú pásztorgyerek,ki a pici felhőt meglátta az Idán,mint a Királynő jött magas Trója feletts lábaihoz rogyott, még egy új és vidámHeléna kedvéért se nyögném hatalmáts nem nyújtanám neki a végzetes almát.

Jöjj ezüst Athéne, esedezem néked!S ha dalt sose bűvölsz zenétlen ajkamra,az életem ihlesd: nem zengett-e tégedő, aki a kardját, lantját néked adta,Milton angoljaként, ki különb e honnál,Aischylosként hullt el dicső Marathonnál.

Mégse járhatok én a márványcsarnokons nem lehet félelem, vágy, bú nélkül élnioly bölcs nyugalommal, minőre egykoronoktatott bennünket a komoly athéni,enmagamba bizva, keményen megállva,nézve, hogy múlik el a világ vad álma.

Az ékesszóló száj meg a derűs homloks melybe az öröklét tükröződött, a szem,Colonosba hamvadt, a Tudás leomlott,Mnemnosyne pedig szülni gyermektelen;s az éjbe, hol szállott Athéne vad-sebes,biztos repüléssel, baglya is tévedez.

Nem kell a Tudomány, nem kúszom utána,bárha boszorkányos bűvölete az égholdját is lehozza; az idő Múzsájabonthatja már nekem cifra-szép szőnyegét,unottan szemlélem: Polhymnia könyveforog a kezembe s olvasom tűnődve,

hogy küldi Ázsia miriádnyi hadáta csöpp város ellen s méd vezér hogy nyargalékköves kardjával, arany vérttel alább,bíbor bóbitával, fényes-fehér pajzzsal,suttogó jegenyék s az óceán között,amig Thermopylae szemébe ütközött

s nézte a hegyszorost, fönn a meredélyena maroknyi csapat, oroszlán-fiókok,hancúzva előtte vidáman, kevélyen!Bámulva megállóit, szíve elfogódott,fölütötte sátrát szittyós partvidéknél,két napig csak ámult s hogy leszállt az éjfél

egy dombra vonult föl, ama percet vártas az őszi pagonyban leölette orvulmind, ami delit szült Eurotas, Spártaés semmit se sejtve győztesen megfordul,pedig már les rá a salamisi öbölvizén a bús kudarc, — de ez se tündököl.

Nékem a dallamos görög nyelv is henye,zavar e roppant kor, mely fénnyel van teli,nem bírom szeretni: mint Óra kereke,mely vak tömlöcébe a delet elveris nem látja a Napot, úgy magam se látom,mit kerget a vágyam, csalfa délibábom.

Vajha megtanítna egy nagy, tiszta élet,hogy mi is a Tudás! Szóljatok, szóljatokHelvellyn halmai, miken nesz se éled,magányos kőszirtek, kristály kis patakok,hol a tiszta Szellem, akit nem sújthat vád,ő, ki megcsókolta százada, vad ajkát?

Szólj, rydali babér! hova is tűnt Ő el,ő, a szent babéros, ki lelkünk nyugtatja,ki szerény sorában koszorútlan fővelmint a Szeretet és Kötelesség papjaoly magasra hágott, mint a világ Bölcse,hogy a legmagasabb Törvényt is betöltse.

Mi, könyv nebulói, fújjuk a görögségbemagolt igéit, mint az iskolások,de mégse hisszük el, a nemes örökség,a hydra-ölő kard, mit forgattak mások,elkopott kezünkbe, ki lép föl a hegyre,a dicső magasba s ki követi egyre?

Egy volt csak utána, tele szerelemmel,Itália fia milyen nem lesz soha,ki Istenért halt meg, miként igaz embers csöndesen pihen már elhamvadó pora,őrizd kegyesen őt, Giottóm tornya mostan,te márványliliom liliom-városban!

Ne zilálja álmát a goromba vihars a haragos Arno gátjait túlfutvane öntse el sírját sárga habjaival,nagyobb hős nem ment a Capitoliumrahajdan se, hogy Róma Rómaként hódítotts Szabadság volt az ő Arája s a Titok

sápadtan sikoltva bújt el a börtönbes rozsdás kulccsal állott az őr mögötte ésborzadva menekült — szólt a harang döngve,mellyel császárokat termet a feledés,mint sebzett keselyű menekült szálldosva,míg a nagy Triumvir vonult a Városba,

ő ismerte Róma fenkölt szívét s nyombanmegölte a sakált az oroszlán odván —most csöndbe hamvadoz ama tiszta dómban,mely az Arno völgyén végigmagasodvánBrunelleschit hírli. ─ Ó szólj, Melpoméne,sípodon a legszebb gyászdalt fújd feléje!

Oly zokogó, fájó, tragikus áriát,hogy a Vígság sírjon és a Kilenc Múzsafeledve fönségét, Róma dicső fiát ;mélységesen igaz gyásszal koszorúzza,ki Marathon fényét gyújtotta meg ottan,a naptalan földön, mely sírt elhagyottan!

Őrizd őt kegyesen, Giotto szép tornya itt!Firenze leánya estente merengemvigye koszorúit, ritka virágait,melyek Vallombrosán nyitnak, a bús erdőns födje márvány sírj át, melybe nem ködös foltemléke, mivel ő csuda-üstökös volt.

Hatalmas üstökös, melyet egy szerencsésvihar a végtelen peremére kerget,ahol ölelkezik a Zűr s a Teremtéss nem-múló Kerubok egyre énekelnek,szárnyukon Semmivel — elment a bús-szavú,hold-nélküli űrbe — de bár por és hamu,

nem halt meg egészen, a szigorú Párkamegtorpan és remeg kezében ollója,nyílj ki, zömök kapu, szárnyadat kitárva!Ezüstös harsona, zengj éneket róla!Mert az, amit gyűlölt, lopakodva tűnt elsötét odujába, Istennel s a bűnnel.

Ámde mit ér, hogy már barlangjába kushada vörös bujaság gyilkos és vad anyja?München palotáján márvány klasszikus-had,görög ifjú nevet, mig a tenger nyalja,mossa és tördeli Aeginát szüntelens nincs ottan a képük, életünk színtelen,

mert nincs ideálunk; egy csillag kigyullad,fáklyaként tündököl s a hajnali óraegyszerre kioltja, a dicső elhunytatháborús harsona se keltheti szóra,mert egy Mazzini volt! Niobe még gazdag,fia van, ha kő is, de nincs az olasznak.

Mily húsvét támasztja fel újra fiait,akik nem istenek s mégis úgy szenvedtek?Ki veszi le síri-leplük? Mily csodahitlátja meg a testük? Ki ad neki enyhet,elguritva sírja mellől ama követs ki csókolja vértől rózsálló seböket?

Ó mi Itáliánk! mi látható anyánk!Népek között áldott, te a legszomorúbb,Aspremonte síkján érted halt hős gyanánta kalabriai, a véres koszorútboldogan viselve a Szabadság végett,hogy Istene se volt szent! de lelkünk kiégett.

Látjuk, hogy verik a becsületet arcul,bilincsben a részvét: sunyi Nyomorúságnaptalan utcán fut és a kemény harc dúl,koncolva gyermekek gyönge, meleg húsát,mi pedig hallgatunk: — Ó nyomorult, ocsmány,méltatlan a jelen nagy multunkra, posvány!

Hol zord Milton tolla? Hol a roppant szablya,mely gaz viselőjét megöli? A jó, széprégi vezérei eltűntek, a zajbanémán meredez föl a hallgató szószék:mint a beteg anya, ki szül megalázvaalacsony porontyot, mi is a szép lázba

csak fattyakat szülünk, itt van az isteniszabadság Judása, a tékoz, dőzsölőAnarkia, mely az aranyát elcseni,de semije sincsen, itt a testvér-ölőButaság, Irigység, e kígyó, mely marjaenhusát, Fukarság, melynek béna marka

görcsösen bezárul, aztán itt van a vadkapzsiság, mely annyi embert ölt hiábazúgó kerekek közt, igen, itt van a mag,mely magvetőt gyilkol mostan Angliába,sarjad is a vetés s a bús Szépség itthonnem járhat kövezett, csúnya útjainkon.

Mit Cromwell is kiméit, örökre elveszett,megrágja a szú is, sötétül a gyomtól,szél, hó prédája lett, szentségtelen kezeképítgetik újra: ha az idő rombol,legalább borostyánt dob is a rögökre,de az új vandálok kopárok örökre.

Hol a művészet, mely angyali seregekszavát zengette meg Lincoln nagy karzatán,úgyhogy a márvány is dalokat rebegett,oly édes éneket, amilyent még talánnem tud a nádsíp sem? Hol a mesteri kéz,mely friss iszalagot futtatott föl merész

Southwell íveire és házat faragottannak, ki szerette mezőnk liliomáts angol virágaink? Még a régi napokvirradnak reánk is s az évszakok továbbzöld, szürke fonalat szőnek a szövetben:lankáink se mások: de nincs meg a Szellem.

Ó a sivár táj jobb, ezt inkább szeretjük,mivel a Zsarnokság buja egy Királynő,gyilkosság a bátyja, ő vele hál együtt,pestis a lakója: rossz mesgyéken jár ő,álnok lába véres, mocskos útra téved:jobb a kopár puszta,jobb a szabad lélek!

Mert nemes testvérség, künn az edző sikonösszhangzatos élet, ha a férfi szabadés szűzi az asszony, gyors, dagadó izomvillanó játéka magasabbra ragad,magasabbra emel, mint Agnolo töppedt,vaksi Szibillája, ki íráson töpreng,

vagy ki a lépcsőn tart karcsú liliomot,Tizián kislánya s mint liliom ragyog,vagy Mona Lisa, ki hajából mosolyog,—ő maga az élet sokkal-sokkal nagyobb,mint az írott Angyal, hogyha az egyszerűIsten lakik bennünk! Csak a görög derű,

mely lázat zaboláz, úgyhogy márványifjakkörüllovagolják Athéné szentélyéts testük természetes, tekintetük higgadt,mert bennük tükrözik az isteni mérték,ama tiszta arány fékező ritmusa,mely nélkül örökös volna itt a tusa -

Csak ez adhat nekünk olyan önuralmatédesanyánk csókja s a sírgödör között,hogy a vad Kísértés odvában elhallgat,elreked a hangja és a megöklözöttbűn megy haloványan, kisérteni nem mer,s fut a kéjtanyáról a Vágy riadt szemmel.

Hogyha elolvadna a Szellem a Testbens egy lenne vele és minden ittlevővel,hogy semmise vesszen s édes együttesbena remegő hússal, lüktető velőveltrónolna a Lélek, épen és bezárvahiú tusa ellen, víhatatlan várba

s nézné a tülekvést az isteni fogságfenkölt magasából, üdülve a harctól,tudva mire való ama lánc, az okság,mely minden elevent külön egybekapcsol,egy magas egésszé, mely örömet jelent,fönséges hozsannát! Az volna csak a rend,

az igazi élet, a csoda s általaösztönnel szólana hozzánk az értelem,maga az érzék is, a gyatra ész szavatüzelné a lelkünk arra, mi végtelen,páros akarással egyszerre lendülne,mint égi planéta zenére zendülne,

s oly dal kerekednék a megannyi húrból,roppant harmónia, mely égi körökön,szférákon suhogna, azután az Úrtólujultan szállna le mihozzánk, örökön,ujjongó erővel — ha ezt megtalálnád,ez lenne a vallás, a legnagyobb ábránd.

Ó, könnyű volt, hogy a világ fiatal volt,sértetlenül, bátran, tisztán élni nekünk,szomorú ajkunkon azóta más dal szól,tulajdon fejünket gyalázta meg kezünk,sivár számüzöttek, nem a miénk semmi,jogos örökünk sem, vad lázat kell enni.

A kellem, a virág bitangul enyész szét,mert a mai ember rongyok rongya, hitvány,más életét éljük, mivelhogy a részvételveszi sajátunk, aztán szétszakítváneldobjuk életünk — másképp vala hajdan,test, lélek egyesült ama titkos dalban.

Nem vagyunk már többet a szép, kies körben,Kálváriát járunk, a lelkünk eltévedt,mint aki en-arcát nézi a tükörben,nézzük az öngyilkos, vad Emberiségets vádol bús szemének csöndes-néma gáncsa,hogy a véres kéz a testvérét ne bántsa.

Ó te elgyötört száj! Ó vérező fő te!Ó szenvedés kelyhe, sajgó sanyarúság!Érettünk vállaltál végtelen időbe,kik nem is szerettünk, hosszú haláltusát,nem tudtuk, botorok, s ez lön fajunk veszte,hogy a kard, mely megölt, enszivünk sebezte.

Mi magunk lettünk a magvetők s a magok,éj, amely leszállott, fény, mely semmivé lett,lándzsa, amely megszúrt, seb, mely megfakadott,az áruló ajak, az elárult élet;örvény is pihen itt: a holdon is béke:csak ember embernek cudar ellensége.

Hát ez a végcélja az ősi erőknek,amelyek változva s mégis változatlana vak Zűrzavarból fölfelé verődnek,tomboló tengerben, szirtben, lángviharban,míg napok születtek s tiszta szerelemmelhajnalcsillag dalolt, hogy az — Ige Ember!

Nem és nem tenghetünk sok éven keresztülmegfeszítve, hullhat véres verejtékünk,meglazul a szög — s leszállunk a keresztrül,szikkad vörös sebünk — megint újra élünk.El, el iszapos nád, rád szükségünk nincsen.Az, ami emberi: isteni, az: Isten.