Itys éneke

Ez az angol Themze szentebb itt, mint Róma.A harangvirágok, mintha tenger árad,elöntik a tisztást s bakszakál, szélrózsafehérrel fodrozza a kékellő árat, —inkább van itt Isten, mint abban a tokban,mit sápadt pap emel drága gyémántokban.

Fényes-lila pillék, mint a kegyes abbékfehér liliomok kelyhén sátoroznak,s merre a nád suhog s merre napfény van még,csuka sütkérezik, henyél órahosszatfélszemét bezárva — süveges, agg püspök,zöld pikkelyén cifra aranyak, ezüstök.

Fák nyugtalan foglya, szél jár ide-oda,Palestrinát játszik s mesteri kezekkel, —ugy rémlik — ő maga nyomja az orgonazengő billentyűit kék húsvéti reggel,amikor a Pápát sötét szobáibólemeletes székén, mely mint a bűn bibor,

a bronzkapuk fölé hozzák a Balkonraa tér fölé, min nép tolong véges-végig,szökőkutak fölé, mik láztól ujjongvaezüstdzsidáikat fölvetik az égigs Ő kezét kitárja Keletre, Nyugatra,békétlen népeknek hiú békét adva.

Itt ez a narancs-szín, kései fénykéve,mely dacol a holddal sokkal édesebbenég, mint Róma dicse! Be furcsa, egy éveegy vörös Bibornok előtt térdepeltem,az Esquilinuson vitte az Úr testét,s most a vetés között e pipacs is szebb még.

A kékzöld babföldből, min a nyári záporharmatja tündököl, illatosabb illatszáll a hűvös estbe, mint láng aranyátólékes füstölőből, mit ministráns ingat,mikor az öreg pap az oltárhoz forduls igaz Isten lesz a kenyérből és borbul.

A szegény fráternek, ki a misén dalol,megszegne a hangja, mert énekel ottanegy kis barna madár, hallom a fű alólcsattogni a torkát, mint egykor hallottamArkádia himes, csillagfényes ölén,hol egy lesz a tenger és a fehér fövény.

Édes ha csicsereg fecske az eresznél,mikor az arató kaszákat köszörül,vadgerlice zokog, béreslány feleszmélszerény nyoszolyáján, dudolni kezd s örül,mert benn a karámban béget reá nyájas párázó, nagy nyelvvel várja már mindnyája.

Édes Kent mezein a virágzó komló,édes a szél, mely friss szénaillatot hoz.Édes a döngő méh, mely zúgva, kibomlórajokban röpül a hársfa-virágokhoz;édes a kis üsző, mely csupa nyugalom,hasadó, zöld füge piros téglafalon.

Édes hallani a kakukkot tavasszal,hogy késő ibolya nyílik az ér alján,édes hallani, hogy búg föl a panasz-dalÁrkádia táján, Daphnis pásztor ajkán,hogy érik a búza s mentén az akolnakdaliás aratók fürge táncot ropnak.

Édes Lycoris-szal együtt heverészniIllyria völgyén, mely az égbe vész el,majorannás füvön levegőbe nézni,tölteni nyarakat semmitsetevéssel,páros fuvolánkkal fuvolázni versenyt,míg a bíbor tenger türemkedve berzeng.

De édesebb lenne, ha ezüst saruvaltapodná egy régi isten e ligetet,hallgatni a nótát, mi nádsípon fuvall,látni a faun-fejet, mi a szittyó megettegyszerre kibukkan s ah az égi pásztorfehérgyapjas nyáját hajtaná a pásztról.

Zengő énekesem, hát dalolj már végre;bárha éneked lesz saját réquiémed!Szegény krónikásom, hát kapj a mesédbe,bárha enszavadba tragédiád érned!A mi komor angol mezőink ne vesd meg,vannak virágaink mindennél nemesbek.

Mennyi virágunk van, amelyet nem is merkeresni a fiú görög föld talaján,mennyi virág, melyet aeol táj sem ismers itt a sövényen nő dúsan, mint buja lánypazarolva tékoz szépségét s liliom,mit Illissos sem lát, a folyón, milliom,

vetésbe kék rozsnok, ami délre csaljafecskék fázó raját, de idegen nagyonott, hol Attikának lejt szelíd dombalja;vörösbegy kedvence, a piros, kusza gyomArkádia táján szintén meg nem terems mennyi elégia szunnyad édesdeden

nádunkba, amelyik prémezi a Themzét,Syrinxnél lágyabban szólana az ének,ha belefognának; és a bűvösen szépbarna orkidea, min ülnek a méhek,Vénus homlokára lenne méltó merészfejékül s ott, ahol a bika legelész,

kis, sárga nárcisz nyíl, egészen pöttömnyi,de már jó messziről meglátja a lepke,pedig a nyári éj kétszer is megtöltiharmattal a kelyhét, mielőtt remegvefeltűn az esthajnal csillaga s a pásztorhazamegy; levele aranycsillogást szór,

mintha fényes Danae, Jupiter arájamég égve a láztól megcsókolta volnareszketeg szirmait fényt hintve reája,vagy talán súrolta Mercur szárnya-tolla,hogy lefelé röpült a pázsit vánkosán!Mi napjait tartja, a pirinyó kocsán,

akár az ökörnyál oly vékonyka-hitvány,vagy mint bús Arachne szövöttes-ezüstje,mondják ott fakadott hajdan Annak sírján,kit egykor imádtam, de ma nekem büszkeemlékek kellenek, heliconi berek,vig faunok ligete, kék-nimfás tengerek,

magányos vidék kell, elhagyatott Tempe,hol a patak partján Nárcisz ül borongva,szemében a lankák véghetetlen csendje,hajában az erdők kusza ága-lombjas udvarolja egyre a törékeny képet,mely mihelyt csókolná, azonnal elszéled;

Salmacis kell, ki nem fiú, lány,de kettő s két tűz melegíti és ki nem elégül,szenvedélye olyan halálos rettentő,nem tud elszakadni egy a mástóls végül belehal szerelme; azután oreád,ki holdas lombokon az erdőbe belát,

Ariadne, az kell, ki naxosi partonlátja a tengeren az áruló népet,rázza bíbor fátylát és hívja kitartónhűtlen Theseusát s már mögéje lépettsárga párducával Dionysus s várja;az a kép kell, amit Maeonia bárdja

látott vak szemekkel, magasfalu Trójaelefántcsontszobán heverő Heléna,pirosajkú fiú deli udvarlója,sisakja tetején lobogó bokréta,messze künn riadal, tompa nyögés, hadzaj,Ajax követ röpit, Hector vár a pajzzsal;

szárnyas Perseus kell, ki hősien-durvánlevágja kardjával Görgő ezer fejét;s az a sok-sok mese, mi a görög urnán,mint gazdag rakomány meredezik feléd,nem hoz ennyi kincset a dús spanyol naszádkincses Indiából; csak ezt add vissza hát,

mert tudva-tudom, hogy nem haltak meg végképpa görög istenek, csupáncsak alszanak,ha dalolsz, ocsudnak s Thessalia rétjétlátják meg azonnal a mi egünk alatt,Themzénk Daulis vize s hol hideg hegylánc volt,a sárga mező lesz, hol Itys viháncolt.

Ha te vagy a madár, ki jázmin-bölcsőbena leveles csöndből daloltál alant agyönyörű ifjúnak, mig meghallá ő lenn,hogy fújja a kürtjét messze AtalantaCumnor halmain át, majd szavára elments este meglelé az attikai csermelyt, —

ó kopott talárú ici-pici ügyvéd,aki a nap ellen véded meg a holdat!Ha te vagy csakugyan, kinek hallva füttyéta pásztor kedvesét kereste s elolvadtmaga Proserpina, lágy mámorba ejtve,pázsitos Sandfordon hazáját felejtve, —

szárnyas, fényes szemű csodája erdőknek!Ha már énekeltél a barátainknak,azoknak a kevés rokon kesergőknek,kiknek sokkal több a toszkán hajnalcsillag,mint ragyogó napja dicső Rafaelnek,akkor dalolj nekem! mert igen szeretlek.

Dalolj! dalolj nekem! ifjuljon a föld meg,ősi elemekre bomoljon a forma,a Szépség, amelyet azóta megöltek,járjon a ligetbe, a szabad majorba,amint Letho fia, a gyereknek tetszőjuhot kecskét terelt, kezébe fűzvessző.

Dalolj, dalolj nekem! és Bacchus az induscifra himnuszára megjelenik újra,rázza bősz tigrisén botját, amit színdús,sárga repkény díszít, tobzok koszorúja,amig Bassarides részegen torozvánvadat űz s prédája gödölye, oroszlán!

Dalolj! s leopárdbőrt öltök majd magamra,ellopom Astaroth szárnyát, a fehéret,jeges szekerében szilajul rohanvaegy óra alatt már Citheronba érek,mielőtt nem csordul habtól a boroskáds faunok a fürtöket boldogan tapossák!

S a hajnal nem űzte még el a kuvikot,denevér halk szárnnyal új kalandra rándul,szőllőlombos mellel egy menádlány riogelcsenve a makkot a sok alvó Pántul,oly csöndesen, hogy nem rezzen föl a rigó,csak aztán oson el, ugrálva, sipitó

kacajjal a völgybe, hol a szilfa alattvastag már a harmat s megnézi a prédát,a barna szatirok, egész vidám csapat,tiporja a füzény bíbor sarjadékáts szarvas mesterének, aki díszbe terpedfűzkosárba nyújt át hamvas szilvát, epret.

Dalolj s látni fogom ama halhatatlant,Apolló gyermekét láztól áléit arccal,a tyrusi herceg vadász sörtés vadkant,gesztenyés ligeten zöld sűrűbe nyargalés az ivortestű, szürke szemű nő széplován űzi-hajtja bársonyzekés őzét.

Dalolj! s a haldokló fiú elém tűnik,fiatalon csörgő bíbor vére indul,szennyezve a jácint viaszk-csengetyűit,Vénusz elmeséli, leikébe mily kín dúl,megcsókolom szemén, aztán ajakon iss myrthusligetbe visz, hol fekszik Adonis!

Zengj hangosan, Itys, mert az emlékezet,ez a tej testvére búnak és önvádnak,mérget önt fülembe. — Ó majd szabad leszek,felgyújtom vén hajóm! aztán újra látlak,fehér hab csodája s Proteust, zsarnokát,leverem, elrablóm korállos csarnokát!

Aztán Medeát is, mákos bűvét-báját!Kolhiszi szekrényét, kincsérő titkait!Fáradt Proserpina sápatag rózsáját,mely lankadt homlokán búsan virágoziks oly harmatot izzad este, hogy ő távolEnnáról álmodik és Szicíliáról,

ahol aranyövés kis méhét hajtotta,sima, kies mezőn liliomok felett,mielőtt zord ura azt nem óhajtotta,hogy a gránátalma magvát Ízlelje megs fekete lovakkal levitette oda,hol virág se nyílik, nap se ragyog soha.

Ó csak egy éjjelre lehetne kedvesemméloszi majorban az egyszerű Vénus,ó csak egy órára ocsúdna csendesennéhány antik szobor s nem lenne setét-búsa flórenci Hajnal, közönyét felejtvénnyugtathatnám fejem óriási mellén!

Dalolj nekem, dalolj! Vágytól legyekrészeg,ittas ifjúságom szüretes borátul,Felejtem a hiú harcot, az egészet,szörnyű Görgő arcát, mely arcomba bámul,imátlan virrasztást, tusázást s mostohábbmeddő ajándékát, jajt, levegőnk dohát!

Még csak egy pillanat, zörren a lomb zengveEndymion lép ki a rétre setéten,holdasán a vágytól, megcsobban a Themzc,Pán keres nádsipot locsogó vizében,hogy kék barlangjából kijöjjön a najáds rémülve-öriilve hallja dalos jaját.

Még csak egy pillanat, turbékol a galambés az ezüst tenger drága, ezüst hölgyekarjába béklyózza a vadászt, kit kalandcsalt el oldalától és Dryope tölgyeszétnyílik, hogy nézze kedvesét vidáman,aranyos hajával a nehéz igában.

Még csak egy pillanat és a fák lombja iscsókolja bús Daphnét, ki remegve ébredreszkető babérból, magányos Salmacistárja kopár báját a halott holdfénynek,Antinous megy a völgybe, ámuló-bús,kéjes mosolyával, piros Nilus-lótusz

lengedez csöndesen hullámos hajából,árnyazva bűvölő, álmatag szemhéját,szeplőtlen Artemis ott a lankán távolmagas tunikában ver riogó réját,ebeit uszítja, vadat riaszt szóval,éles dárdaheggyel, érces halihóval.

Csillapulj, heves szív, lázas panaszoddal!Ó mélabú, zárd be hollószárnyaidat!Ó zokogó Dryád, ne adj a hegyoldalalján olyan választ, melytől a szív riad!Szárnyas Marsyas, ne jajgass a fák megett,Apolló nem kedvel ily gyászos éneket!

Álom vala pusztán, elhagyott a tisztás,jón kacagás nem zeng itt a levegőbe,lassan foly a Themze, ólmos tükre visszás,kopár ligetéből mulatozni dőrenépével elfutott Bacchus, csak az erdőn,Nuneham lombjain sír a dal kesergőn, —

olyan szomorúan, mintha mindegyik hangegy emberi szívet repesztene ketté,mert a zene néha emberien sikkant,könny bűvöli s emlék igaz szeretetté;mért sírsz Philoména, mért remegsz, nem tudod,hogy nincs itt Pandion s nem jár erre hugod?

Nincs itt a zordon Ur, sem a gyilkos penge,sem a szövet, melyen vérfoltból van a jel,pajtások járkálnak a lankán merengve,a völgy ölén egy-egy fáradt diák heverfélig csukott könyvvel s a kanyargó mesgyénszeretők tanyáznak este, csókot esdvén.

Az agyontaposott parton viháncolnakapró nyúlfiakkal a hancúzó nyuszik,hol imént víg ifjak biztatták a csolnaksebes haladását, mely cél felé uszik,bomló ezüst szálát pici szövőszékénkötözgeti a pók, a majorba békén.

Vöröstetős konyhán tompa fény keringél,bégető juhait a vesszős akolbaterelte a pásztor, sandfordi zsilipnélegy oxfordi ladik fut el zakatolva,fölriad a fajdtyúk a szittyós berekben,hosszú, setét árnyék mint a fecske rebben.

Otthon van a kócsag nádlepett hajlékán,a kékellő pára már a fák közé folyt,kél az arany csillag, messze világ, némán,tündökletes égen vonul a fehér hold,mint repülő virág, amint a szél fujjalázas gyászéneked hallgatag tanuja.

Nem törődik veled, a levegőn átszáll,tudja, Endymion nincs már nagyon távol;csupán az én lelkem olyan, mint a nádszál,mely dalra sohasem zendülhet magától,csak hogyha más fújja s mindegyik szél hányja,dobálja a bánat széles óceánja.

Jaj, a barna madár hallgat: még egy trillasír a setét erdőn, halkan, elhalóan,másképp csöndes a lég, olyan csöndes, minthaa denevér szárnyát hallanám valóbans hallanám a harangvirágot a csendbenamint tele kelyhén a harmat kicseppen.

Távolban a róna, bokor borul raja.Sűrű, barna cserje, enyhe-szelid füzes,itt van a kisváros hosszú Főutcája,Magdaléna tornya, mely aranytól tüzesengem is fölébreszt; vájjon mire várnék?Krisztus templomában csendítik az ávét.