Josué utolsó országgyűlése

Mint a folyó, mely szétszakítja gátját,mielőtt más folyóba omlana,a legöregebb törzsön úgy kiált átutolszor Josué kemény szava.

A nevetők megbújtak holmi zugba,a szív, a kéz érezte a veszélyt,mint hogyha harminc csata zaja zúgnaegyetlen szájban; és e száj beszélt.

És elámultak rajta újra ezek,mint ama jerikói nagy napon,de most a sok-sok kürt őbenne rezgett,inogni kezdett életük, vakon,

hogy védtelen engedtek néki nyomban,elfogta őket görcsös borzadály,még meg se gondolták, hogy GibeonbanŐ ordította fel a napra: Állj: —

S az Isten jött már, félve, mint a szolga,tartotta a napot, hogy keze fájt,a harcos törzs fölé, magasra tolva,csak mert valaki kimondta az állj-t.

Ez Josué, az agg, ki mit se téve,alig taposta már-már a porondotés nyomta vállát száztíz súlyos éve.Most felkelt és a sátorokba rontott.

Ropogott mint a jégeső görögve:„Mit ígértek Istennek? Rengetegisten kisért, de meg ne rengjetek.Mert akkor szertemorzsol az Úr ökle.”

Majd gőgösen csak ezt monda a népnek:„Én és házam övé vagyunk örökre.”

És erre mind: „Küldetésünkbe védj meg,jelet adj, gyámolítsd a tévedőt...”

De ő csak hallgatott, mint régen, egyre,még látták, amint felhaladt a hegyre.Aztán nem látták soha többet őt.