Kép (Rainer Maria Rilke)

Hogy lemondó arcából ne ejtseföldre bánatát és fájó vágyát,lassan hordja a tragédián áthervadandó, szép csokorba kötve

bús vonásait, mikből vadulés lazán egy tubarózsa hull,egy tévedt mosoly esik a földre.

És nyugodtan megy rajtuk továbbfáradottan, szép és vak kezekkels tudja, hogy nem lelné meg ezekkel

és koholtat mond és tétovát,melybe végzet, álom, talmi sors vanés a lelkét általadja gyorsan,hogy a szónak súlya, mint a mázsa,mint a kőnek jajgató sírása —

és magasra vont és hősi állalújra mondja, amit szíve vállalés megint, mert nincs arra szó,ami benn a fájdalmas valóés övé, mindig csak az övés — talpatlan edényt — magasba tartjamindig följebb a nagy este partja,híre és a végtelen fölé.