Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,ezért a versed lebegőbenragadd meg a lágy levegőben,amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,és megvetőn dobd a zenének,mert édes a tétova ének,s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemekés déli, reszkető verőfény,s a langyos őszi ég merő fény,kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,és semmi Szín, koldusi ékül,ó, fuvola s kürt összebékül,e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,baj lenne ha versedbe hagynád,az ötletet, e durva hagymát,melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakátés jó, ha izmod megfeszíted,pórázra szoktatván a Rímet.Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,süket gyerek, oktondi néger,babrál olcsó játékszerévels kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!Legyen a vers egy meg nem állólélek, mindig új vágyba szálló,mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,hajnalban, az ideges szélbenmentákra üljön észrevétlen...A többi csak irodalom.