Párizsi virradat

Zeng az ébresztő a kaszárnyaudvaron,a lámpalángba fúj a kósza fuvalom.

Ez az a perc, mikor gonosz lidérc-csapatkínozza párnáin a barna ifjakat;a lámpa, mint a vérző szem, vöröslik,s ráhull a napra egy sötétvörös csík;a lélek ébredez, de még a test nehéz,s akár a lámpa és a napfény, összevész,mint síró arcon az utolsó könnyek,az éji rémek búsan elköszönnek.A férj írástól, a nő csóktól álmos.

A kémények pipáló füstje szálldos.A kéjleány hamvas szemekkel és bután,szájtátva horkol a kitombolt kéj után;a koldúsasszony a kezét melengeti,fityegnek ösztövér, hűs-vézna mellei.A gyermekágyasok fájdalma újra nagy,belül a szutykos ágy, kívül a fagy, a fagy.Most mintha hallanál vértől piros sikolyt,a hajnali kakas a ködön átrikolt;a házakon gyűrűs, hullámzó ködgomoly,a kórházak szegény betegje haldokol,ökrendezik, csuklik és utolsót hörög.Odúkba térnek a lumpok s a betörők.

A hajnal jő. Zöld a ruhája s rózsaszín,vacogva lépeget a Szajna partjain,és a sötét Párizs, dörzsölve a szemét,vén mesteremberként a műhelyébe lép.