Quia multum amavi

Mikor először fogja a kezébeaz ifjú és megindult áldozárs eszi a kenyeret, amely a Békeés issza a bort, nem olyan sovár,

nem oly ájult-boldog, mint volt a lelkem,mikor megláttalak téged szivems egész éjjel lábadnál térdepeltem,mig meg nem untad bálványzó hitem.

Jaj, hogyha nem szeretsz ily szörnyű módone vad-vidám nyaramba, tovaszállősrégi bánatom és nem vívódom,a Kín Házába nem leszek lakáj.

De bár a sápadt vád kísér ma, imholboldog vagyok, éltem csodája ez,szerettelek téged s kék napjaimból,melyek letűnnek majd, kék zsálya lesz.