Rossihoz

Ó Rossi, láttalak hosszú, sötét köpenybekínozni a halvány, szelíd Ophéliát,láttam tigrisdühöd, hogy szétdőlt egy világ,s sírtál, szerelmed a zsebkendőbe temetve.

Láttam Leart, Macbethet s hullattam sűrű könnyűt,hogy a holt Júliát csókoltad csendbe, teantik Itália fennkölt szerelmese,de ezen az estén nagyobb voltál és szörnyűbb.

Ez volt a legnagyobb gyönyör és borzalom,hogy a zord terzinák zömök vaskürtjeinzengett aranyszavad s csengett a büszke rím;

s úgy láttam — mostan is remeg egész valóm —hogy arcát a pokol vöröslő lángja éri,s szavalja verseit, maga Alighieri.