Vágyak (Guy de Maupassant)

Sok azt szeretné, hogyha szárnya lenne,s rikoltva tudna szállni, szállni fenn,megkapná a fecskét a végtelenbe,s elveszne az ég szürke mélyiben.

Nőkebleket roncsol vadul megannyi,rázárva karját, mint egy vas lovag:vágya hirtelen orron ragadniaz elragadt, száguldozó lovat.

Én mást imádok: a test szűzi húsát,az istenek bájára szomjazom,hogy testem, ez a fényes, büszke túlság,hódítson sok jövendő századon.

Szeretném, hogy mindenki értem égjen,ma ezt ölelni, holnap újra azt,leányt szakítani a messze réten,ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt.

A test zamatja, íze annyiféle,oly sokszerű illatlehelete,kezem bolyongva száll a lány fejére,most tűzpiros haj, máskor fekete.

Legkedvesebb az utcai találka,a tűz, mit egy szem a húsunkba lop,a tűnő hódításnak röpke árnya,a mámoros perc és a lopva-csók.

Barnával ébredjek, ha jő a hajnal,vaskarja fojtson, vad legyen, pogány,de este szőke szóljon halk szavakkal,s a hold ezüstje égjen homlokán.

Majd könnyedén, nem sírva és gyűlölve,váljunk s keressünk új szívet hamar.- Csak fogheggyel harapjunk a gyümölcsbe:hiszen a belsejük az mind fanyar.