Itália

A lagúnán zuhogott az eső, s a kis gőzöst hányták a piszkos-zöld habok. Mindenki fázott az esernyő alatt, feltűrve köpenye gallérját. Hallgattam, hogy vélekednek az időjárásról a különböző népek, mert a hajón legalább öt volt képviselve, mindegyik több példánnyal. Szavukat feljegyeztem. – Che brutto tempo – mondta az egyik jegyszedő matróz. Őneki elsősorban az idő csúnyasága fájt, a szépérzéke szenvedett. Ez olasz volt. – Quelle saloperie – kiáltott egy dühös úr. Szavában fölény, gúny, értelem, szabadszájúság, megvetés, és nem kis vérmérséklet nyilatkozott meg. Ez francia volt. – Es regnet seit neun und halb Uhr – jegyezte meg a mellettem ülő hölgy, csöndesen és lemondóan. Kijelentése, bár pontos adatokra támaszkodott, hangsúlyában mégsem nélkülözte a líraiságot. Ez német volt. – Jaj, Istenem, mindig esik – szólt egy kedves, vidám leány. Túlzott kissé, bosszankodott, de panaszkodott és sopánkodott is. Ez magyar volt. – It is raining – zárta be a vitát egy fiatal, ösztövér gentleman, ki eddig bölcsen hallgatott, unva e sok fecsegést. Azt hiszem, ő találta leginkább fején a szöget. Megállapítása csupa tárgyilagosság, minden fölösleges érzelemnyilvánítás nélkül. Ez angol volt.

Velencében, a Márkus téren mutatták azt a kőkockát, melyre egy osztrák bomba esett. Meg is jelezték: „bomba austriaca”. – Rettenetes elgondolni – mondom barátomnak –, hogy ezt az ékszerszekrényt egyszerűen levegőbe röpíthették volna. – Valóban az – feleli. – A háború rettenetes. Miután azonban valaki elfogadta a barbárság törvényét, a háborút, nincs joga többé panaszkodni. Olyan gyermekes ez a különben megindító panasz, mintha a bokszbajnok, kinek véletlenül nagyon szép szeme van, a mérkőzés megtörténte után így kiált föl: „Nézzék, az ellenfelem ki akarta ütni az én szép szememet. Ő, akinek nincs is olyan szép szeme…”