A holló (Csillag Imre fordítása)

Szellemórán elmerengve, elmerülve gyászkeservbe,Búsan ültem, mint ki csábos mély titok nyomára vár.Kába fővel álmodoztam... halk nesz ébreszt... fölriadtam:Ablakomra zápor koppan?... Megzörrent a zár talán?..."Vándor utas téved erre," gondolám, - s ajtómon áll,Éj sötéten más se jár."

Jól emlékezem reája, bús december-éjszakára,Szénparázs tüzelve lángol, lobbanón mint szellemárny.Pirkadó hajnalra vágyva, ócska könyvem szertetárva,Hív szerelmemért ez árva szívem enyhet nem talál.Égi angyal fönt Lenóra... Elragadta bősz Halál...Szent e név és nincs ma már!

Zúgva libben függöny szárnya, mint kísértet síri árnya,S vérfagyasztó rémületbe ejt a néma borzadály.Bátorítva gyáva szívem, biztatóan szóltam ígyen:"Vándor utas ez, ki hiven éji vackot kérve vár.Ő az ott, ki nyitja ajtóm s zörg kezében künn a zár,Erre senki más se jár."

Megnyugodva, eltökélve kérdezém - ... -: küszöbre lépve:"Szól, ki jár itt? Úr-e? Hölgy-e? Hol hazád és mit kivánsz?Megbocsáss, ha késlekedve nyílik ajtó halk neszedre,Búslakodtam elmerengve, sejtve sem, hogy künn te vársz."S tárva-nyitva áll az ajtó: "Kóbor utas térj be már!"...S néma Éj vak csöndje vár...

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...Bűvös-átkos szellemóra! Vak-siket ma könnyre-szóra!...Csak e drága név "Lenóra" méla Éjben esdve száll...Sírva hivja őt a Viszhang, kit e lélek visszavár,S nem felelhet ő ma már...

Kis lakomba visszatérve, sápadozva, lázban égve,Koppanással, zörrenővel bánt a lárma újra már.Ablak zárja rázva roppan "Tél viharja tombol ottan?- Igy tünődöm zaklatottan. - Nincs ma hit csodába, már!Csöndesülj te árva szívem, megnyugodsz te végre már:Szélviharra zörg a zár."

Ablakszárny csikorogva tárúl, s rémmeséim hajdanábulÉjsötéten ím beszárnyal vén kopott hollómadár.Mit se félve, szét se nézve, szárnycsapással célhoz érveFölkereng ajtóm fölébe s hetykemód reája száll,Pallasz ódon mellszobrára rátelepszik, lesbe áll,S ott megülve, csöndbe' vár.

Mint sötét ébenfabálvány gunnyad ott magányos árván,Ünnepélyes furcsa gőggel, s bús mosollyal gúnyolám:"Vén csupaszfejű barátom, kéregetve jársz e tájon?Megkopott a toll csuhádon, mért nem ülsz Styx partinál?Mért jövél te Mit kutatsz te? Mondd neved meg végre már!"S károg erre: "Kár ma már!"

Bámulám a rémes hangot. Károgás mit tőle hallok!...Vad madár hogy szóra értsen, emberésznek mily talány!Mint varázsos gyermekálom, megzavart e látományom,S eltünődve elcsodálom: Éji szörny ajtómra száll,Hófehér Athéne-főre, mint a Végzet őrül áll,S búsan károg: "Kár ma már!"

Ült az agg mogorván, meg se rezzent fönt a szobrán,S nem tudám, hogy károgása lelke titka, mit kitár,"Ennyi mind a bölcsessége," - eltünődtem lesve, félve, -"Egy hivem volt,... vége... vége!... Holt reményem tűnve száll,S ím beszáll egy rút igézet, s reggel ujra messze jár"...Szól a holló: "Kár ma már!"

Újra fölriaszt e válasz. Szóbeszéd ez? Károgás csak?...Bár - ki tudja? - így tanulta tán a gyászos rabmadár?...Üldözé urát az Élet, büszke álma semmivé lett,Gyilkolák a vak remények... szenvedésben nincs határ...Sírba tért dicső szerelme, gyászdalát elsírta már,S mást se szól, mint: Kár ma már!...

Ám a holló mint a Végzet, mint a síri gyászkisértet,Guggon ülve szembe vélem, rémszemét mereszti rám.Én a széken - félig ébren - elborongva nézem... nézem...S hang nekül tünődve kérdem: "Mely talány e bús madár?Nincs-e vágya? Nincs-e álma? Nálam itt mi végre vár?S mért kesergi: "Kár ma már!..."

Igy merengtem egymagamban, izgatódva, kábulatban,Míg a holló bűvszemével rámtüzelt, mint lángsugár.Fáradottan hátradültem, méla csönd honolt körültem,S enyhe lámpafény derülten rezge székem vánkosán,Melynek ő már nem nyugodhat színes-fényes bársonyán,Nem nyugodhat rajta már!

S tömjénillat mintha szállna, s égi angyal sírva járna,Lágyan tépve földi útján, míg lakomra rátalál..."Ó te boldog! Ó te árva! Búfelejtés, csókja vár ma,Hogy ne emlékezz reája, s földi vágyad tűnne már!Kóstolj Léthe szent vizéből, s kínkeserved sírba száll!"...Szól a bús hang: "Kár ma már!"

"Jósmadár az Éj honábul, zord enyészet pitvarául!Belzebub hírével jársz-e szélvihartól űzve tán?Átok éri ezt a házat, gyászos árnyak rája szállnak...Jóslatoddal híradást adj! Mondd: a Végzet mit kíván?Nincs-e balzsam Gileádban? Mondd: e földön rám mi vár?"Szól a holló: "Kár ma már!"

"Jósmadár az Éj honábul, zord enyészet pitvaráról,Bús, magányos, bűvös állat! Mondd: e szív reményt se várhat?Boldog élet int-e nékem!... Földereng-e rám az Éden?...Rátalálok fönt az Égben?... Égi angyal ő ma már,...Üdvözülni véle vágyom!... Szólj: Lenóra vár-e rám?...Szól a bús hang: "Kár ma már!"

"Távozz, démon, mindörökre!"... Fölzokogtam elgyötörve. -"Károgó pokolszülötte, bús hazádba visszaszállj!Egy pihéd se hagyd emlékül bősz hazug te, kisértésül!Gúnyolódva vársz kevélyül, Plútó szörnye rém-madár?...Csőröd szívem rágja, tépi!... Szállj el innen!... Szállj ki már!"...Szól a holló: "Kár ma már!"

És a holló meg se rezzen, szárnya tolla meg se lebben,Fönt a Pallasz ősi szobrán, mely az ajtón díszül áll.Csillogó démon-szemével bűvvarázsba ejti lényem,S lent a bágyadt lámpafényen lopva terjeng szét az árny...Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár...Kár ma élni, kár ma már!