Karos székemen

Mi ez, talán királylyá lettem én,Hogy ím' e fényes trón enyém?Vagy épen isteni jog volt talán,A mely kirendelé alám?

Tán az lesz, a dal isteni joga,Mely téged énnekem ada,Hisz állt egy ős nagy gesztenyefa rég,S ki megdalolta: én valék.

Teljes díszében—jól emlékszem én —Midőn a hő nyár közepénDús lombbal födve, annyi ága volt,Hogy árnyas barlanggá hajolt.

A kis kovácsműhelynél, oda kin,Édes fehér virágainRajzott a méh, a míg a szép magasÉlőfa zsongott, mint a kas.

S aztán, midőn az őszi szélrohamA fát megrázta zordonan :Omlott a fölbomlott tokból eső,Szép, fényes gesztenye eső.

S most száraz ágiból egy-két darabNékem kényelmes nyugtot ad;Neki is ott honja lett tűzhelyemS a múltakról pustog velem.

Tedám király, bármily erős valál,Neked ki nem tért a dagály —S előlem, kit dalolni készt e szék,Az idő árja visszalép.

Látom megint, mint látományt ki lát,Hogy száll a méh s nyíl a virág,Hallom, mint cseng a víg gyermekbeszédS a hulló gesztenyék neszét.

Tüzes kohó, hunyt szemem újra látS hallom a fúvó sóhaját,Csattog az üllőn a pöröly, a mintAz izzó vasra sújt megint.

Es így tinéktek — édes gyermekek —Köszönöm ezt az ünnepet,Hogy hetven éves vénségemre mégMegintlen fiatal levék.

A szív is, mint a fő, emlékezikÉs drága, szép emlékeitMegőrzi, ép', mint az emlék-lapot,Mit szerető kézből kapott.

Csak hív emlékezéstek önthetettE száraz fába életetS virágot attól hajthatott csupánE dalban, annyi év után.