Az egyedülvalóság estéje

Hálisten, a városon kivül rekedtem, kertek aljánsivító vonat, csörömpös sorompók mögött, holrohadt vizek terülnek, éjidőre várvabéka pöffeng, bíbic visongat a kórón, álombamártván lenge fejét; vonatfütty rikkan,tücsök zizeg, cseng, de néha vizi csönd iringáls ájult magasból halottraváltan csüng ahold.

Kertek alól üvöltöm vénülőbánatom. Mezőkön jártatom, vadvízbemártom, felhőkre kenem, mégis mindigvelem van. Száguldó vonat farkáraakasztom. Mégis mindig velem van. Kertek alólüvöltöm hűséges bánatom. Bejár vagy hét mezőt:visszajön megnövekedve. Mint őrült trombitástakarodója, reccsen. Felveri a vizeket, szilánkrarepeszti a csöndet s neszelést. A hold ijedten ébred smenekül.

Akkor elzuhanok holt füvek felett, azegyedülvalóság estéjén anyámtejére visszavágyvasíró póznák fölé zuhanok, lábad nyoma fölé;s reménytelenül kereslek, Kedves, mindörökkön.