Galambtanya

Babits Mihálynak

Magányos szőllőhajlokAlföld ízzó szivében,rejti magányos sorsom,önnön száműzetésem,hol életem fogyasztomvidáman s egyszerűbbenmint a szegény parasztok.

Sebes világok partjánjó itt megülni árván,ifjú kedvvel lobogvaszagos diófák árnyán.Embert sem látok s együttdobbanok mégis mindenszivekkel mindörökké.

Kedves virágaim: telttányérú napraforgókállnak fejem körül s mintaranyos lángot szórónapok forognak itt is,mint régen fogságombanSzibéria homokján.

Régen Szibériában,most sík alföldi rónánugyanegy lelketszítórabság acélja hullt rám.Most is magam maradtams jól hallom: lábaimnáltorlódik bong a tenger.

Magam vagyok s világokhullásán álmélkodvatágult szemekkel nézeka füstölgő habokba,amik egymást tiporvagördülnek tova mint sír-halmok a temetőben.

Fülemben örök sírás,harcok morgása rémlikfegyverek csengnek s látom:romlások magja érik,kivált itt, hol csak halnitudtunk szépen a Kárpátroppantó gyűrűjében.

Ó kárpáti közösség!életem legszebb álma,te ragyogtál szivembenláncos Szibériában,velem vagy most is, szárnyaljeget győző galambkénthatártalan békével!

Békével friss reménnyelte légy az első vendég!Csattogtasd fényes szárnyadembert vidító szépség!Magunk mutatva éljünks boldogan hullok csöndesrögödre sírom: Alföld.