Léva Dombjain

Földig omolva simítom lengő fürtjeid s a színeket,mik sokasodva nőnek és ünneppé lobogózzák,szántott világ, friss fénybe forduló földarcodat,mely újra felkacag s velem dalolja szélbeminden élők s halottak indulóját.

Vert emberként elzuhant a róna, sajgó sebeitfinom párákkal s vattás felhőkkel kötözi a távol.Maholnap táncra pördül, fényt iszik, szivárványtlenget s duhaj kedvvel ízes szőlőt és búzátbocsát magosba lázadó porából.

Némán hallgat északon hegyek halvány világa,tót falvak ülnek ott erdőkben, ős titkokat takarva.De újra nő a róna s értük is készíti ünnepéta meggyötört föld, mely vért izzadott s így várt tavasztbogáncsos rongyba rothadó avarba.

Rögök repednek és özönnel dőlnek a színek,csontok riadnak, távolok ezüstös csöndje zendül.Minthogyha sosem élt, úgy indul nap felé a föld,fecskéi szállnak s első csókjai: szép gyönge ibolyákzenélnek reszkető áldó kezemből.